A BBC beszámolója a jelenségről egy férfi történetével kezdődik. A floridai Edmund McCombs Ausztráliába költözött, ahol végtelenül sok minden lephette volna meg, a legnagyobb újdonság azonban mégis az volt, hogy a főnöke azt mondta: itt az ideje, menjen már szabadságra! Ez még nem minden. A cégnél létezik olyan osztály, amelynek elsődleges célja az, hogy kitalálják: az ott dolgozók hogyan, mikor és hova menjenek nyaralni. Felteszem, szinte fölösleges leírnom: McCombs azóta is kint él.
Az alapvető különbség az Egyesült Államok és a többi fejlett ország szemlélete között az, hogy máshol alapjognak tekintik a fizetett szabadságot, míg az amerikaiak egyenesen félnek kivenni azt a néhány napot, amit valahogy sikerült megszerezniük.
Érdekes módon a törvényben nincs rögzítve az, hogy kötelező lenne évente néhány napra elengedni a dolgozókat, így aztán a cégek nem is teszik ezt meg. Ennek ellenére vannak olyan végtelenül jóindulatú munkáltatók, akik évi 5-10, néha akár 15 nappal is megajándékozzák a beosztottjaikat. Ez persze nem jelenti azt, hogy ők ezzel élnek is. Sok helyen lustának tekintik azokat, akik ki merik venni az amúgy is kevés szabadságot, így aztán egyenesen rosszat tesz az ember karrierjének, ha elutazik pár napra.
Egy felmérés szerint a szabadságot kapott amerikai dolgozók csupán a napjaik felét használták el. Amikor az okokról kérdezték őket, egészen meglepő válaszokat adtak. 28%-uk azért nem ment el pihenni, mert attól félt, hogy lemarad a munkájával. 19% azzal indokolta a döntését, hogy ha kivette volna a maradék néhány napot, akkor valószínűleg versenybe sem szállhatott volna egy előléptetésért. A legnyomasztóbb válasz azonban az volt, hogy egyszerűen nem akarták elveszíteni az állásukat.
Itt van tehát egy ország, ahol nincs előírva, hogy az emberek szabadságra mehessenek. Ha azonban mégis kapnak évi néhány napot, azt nem merik kihasználni, ugyanis lustának fognak tűnni, és ez akár a munkahelyük elvesztéséhez is vezethet.