Singani: bódulat Bolíviában

Természetesen, mint a legtöbb újvilági szőlőn alapuló ital, a singani is a spanyol gyarmatosítók keze munkáját dicséri. A bor és a borpárlatok elterjedésének Amerikában két, igencsak prózai oka volt. Az első és valószínűleg a legfontosabb, hogy minden bizonnyal a spanyol hódítók is legalább annyira szerették a bort, mint a kedves olvasó, másfelől pedig a kemény hittérítés elengedhetetlen kelléke volt a liturgiában kiemelt szerepet kapott misebor.

A Kanári-szigetekről Amerikába importált tőkék így a XVI-XVII századra a Perui Alkirályságot az Újvilág első és egyben leggazdagabb bortermelő vidékévé varázsolták. Ahol pedig a jónép borral csillapítja a szomját, ott hamarosan megjelenik a szőlőpárlat is. Nem volt ez másképpen Peruban sem, ahol a feljegyzések szerint a XVI. század végén már javában gyártották a helyi pálinkát, a piscót. Mivel kétség kívül a kor egyik legfontosabb latin-amerikai városa az éppen csak születő európai kapitalizmust ezüsttel tápláló Potosí volt, így az sem meglepő, hogy a bányákat és a helyieket kizsákmányoló spanyolok hamar felfedezték maguknak a hideg felvidéki várostól délre fekvő Tarija völgyeit, amelyek, bár a szőlőtermesztéshez megfelelő klímával rendelkeztek, a késztermék konzerválását több mint nehézkessé tették. A problémát a Singani-, avagy Sinkani-birtokon gazdálkodó spanyol szerzetesek hidalták át, mégpedig úgy, hogy nemes egyszerűséggel desztillálták a szőlőt, létrehozva a mai Bolívia nemzeti italát, a singanit.

Azt már minden bizonnyal a logika diktálta, hogy a meleg tarijai éghajlaton a bőséges termést hozó édes, ám napjainkban egyre kevésbé értékelt alexandriai muskotály terjedt el a legjobban, így ebből a fajtából készül a bolíviai nemzeti ital is. A singani készítése során – ahogy az a szeszes italok fermentációja során lenni szokott – a szőlőszemek héján található élesztőgombák a gyümölcsben található cukor minden grammját fél gramm cukorrá és fél gramm alkohollá változtatják, a must hétnapos érlelése alatt. A singanikészítő mester gondosan ügyel a megfelelő hőmérséklet fenntartására, hiszen ha a must túlmelegszik, elvesznek a gyümölcsre jellemző karakteres aromák. Az érlelési folyamat után, a desztilláció során nyert meglehetősen erős, 70 fokos párlat alkoholtartalmát tiszta víz hozzáadásával állítják a fogyasztható, 40 százalékfok körüli értékre.

A magyar pálinkához hasonlóan, a singanit is törvények sora védi. Az 1992-ben elfogadott, 1334-es számú, az „Eredetvédelemről” rendelkező bolíviai törvény értelmében singanit csak Bolívia meghatározott borvidékein termett, és helyben desztillált szőlőpárlatból lehet készíteni. A jogszabály szerint Tarija úgynevezett központi völgyében, azaz a Valle Centralban, továbbá Carapari, Entre Ríos, Nor Cinti, Sud Cinti és Tomina tartományaiban, valamint Chuquisaca és La Paz egyes lankáin termesztett szőlő lehet az igazi singani alapanyaga.

Bolíviában számtalan cég készít singanit, így a legcsapnivalóbb lőrétől a kitűnő minőségű, a helyét még a kemény nemzetközi mezőnyben is kiválóan megálló párlatokig szinte minden megtalálható a piacon. Hivatalosan az ital minőségéről a palack címkéje adhat némi előzetes felvilágosítást. A kék és piros címkés singani általában folyamatos desztillációval készül, míg a felső kategóriás, fekete címkést kisipari keretek között gyártják, kis űrtartalmú rézlepárlókkal. Jellemzően a fekete címkés „etiqueta negra” illatosabb, zamatosabb és jóval összetettebb, gyümölcsös aromákkal lepi meg a fogyasztót, mint például egy „etiqueta roja”. A piacon jelenleg legismertebb márkák a Casa Real, a Parrales, a San Pedro és a Rujero, ám az sem kizárt, hogy néhány ős(lakos)termelő a jövőben talán a kis számban palackozott, ám jó minőségű hazai termékre egyre inkább fogékony belföldi, majd pedig nemzetközi piacokon is értékesíteni tudja majd portékáját.

A singanit ezerféle képen lehet fogyasztani, részemről általában tisztán szoktam nyelni, közben pedig az ital némileg hűtlen hódolójaként a hazai szőlőpálinkára gondolok. Egy őrültebb pillanatomban a singanit a helyi narancsízű bambival, némi reszelt gyömbérrel és egy kevés huacatayal ( Tagetes minuta) bolondítottam meg, ami meglepő módon kifejezetten fogyasztható elegyet alkotott.

A hagyományosabb ízek kedvelői a singaniból chuflayt készítenek, amely nem más, mint 1 rész singani és 3 rész gyömbérüdítő egy kevés citromlével, aztán ott van a yungueñito névre hallgató koktél, amelyben a frissen facsart narancslé és a párlat ad egymásnak találkát. Végül a perui és a chilei pisco sour ősi riválisát, a singani sourt is érdemes lehet kipróbálni. Ez utóbbi már egy kicsit bizarrabb, ugyanis felvert tojásfehérjével, citrommal és keserű likőrrel varázsolnak a singaniból mámorító proteinbombát. Ha már a különleges recepteknél tartunk, mindenképpen meg kell említeni a sucumbét. Szent meggyőződésem, hogy ez lehetett az a méreg, amely Anthony Burgess „tejmegmégjét” inspirálta. Szóval a helyi drúgok (barátok) itt először egy bolsoj (nagy) üstben malakót (tejet) forralnak, amit fahéjjal és szegfűszeggel ízesítenek, és egy lórúgásnyi adag singanival pörgetnek fel, végül pedig az egészet szépen habosra felverik. A sucumbé kellemes, ám roppantul alattomos egy ital, amelyet egy darabig nyugodtan lehet pítyelni, (kortyolni) és melengeti a csolovék  (ember) lelkét, majd az egyik pillanatról a másikra a galavájába ( fejébe) száll. Ludwig van helyett a Las Convencidast és Llajtaymantát szlúsáltunk,(hallgattuk). Ez utóbbi banda egyébként külön videoklipet is szentelt az italnak, néhány igen szemrevaló helyi szépség közreműködésével.  Biztos, hogy a sucumbé delírium nélkül a drúgjaim valószínűleg nehezen vettek volna rá arra, hogy vidáman ugrabugráljak a helyiek által rakott máglyák felett, ahogy az itt szokás.