1953. október 30-án kapta meg George C. Marshall tábornok a Nobel-békedíjat.
1880. december 31-én született, és jómódú családban nőtt fel, apja szénkereskedő volt. Tanulmányait 1897-ben a lexingtoni katonai főiskolán kezdte, mivel a család anyagi okokból nem engedhette meg a West Point-ot. 1902. februárjában alhadnagyi rangot szerzett és a gyalogsághoz került, majd a Fülöp-szigeteken szolgált 18 hónapig. A Virginia Katonaiskolára járt, a Kappa-Alpha században szolgált, már végzősként századosi rangot szerzett. Az első világháborúban John J. Pershing tábornok csapataiban, a franciaországi különleges haderőknél Marshall bizonyította szervezési, vezetési képességeit. 1918-ban részt vett a Meuse–Argonne offenzíva terveinek kidolgozásában.
A két világháború között Pershing szárnysegédje volt 1919 és 1924 között különböző egységek mellett, Washingtonban, Kínában, Georgia államban, és több amerikai bázison. Fort Benning gyalogsági iskola volt 1927 és 1933 között, ahol tanulmányi parancsnokhelyettesként szolgált. Családi tragédia is súlyosan érintette: első felesége, Elizabeth Carter Coles 1927-es halála után, Marshall visszafogott természetűvé vált. Katherine Boyce Tupper Brown-nal kötött házassága 1930-ban boldogabb évek kezdetét jelentette. 1936-ban elkísérte őt Vancouverbe, ahol az ottani csapatok parancsnokságát látta el 1938-ig.
Franklin D. Roosevelt elnök bizalmat szavazott neki, vezérkari főnökké léptette elő 1939. szeptember 1-jén. Marshall 1945-ig szolgált ebben a minőségben. Itt óriási munka várt rá: a leépített „békehadseregből” kellett hatalmas, győzni is tudó sereget megszerveznie. Ez idő alatt, elindította, megtervezte és megvalósította az Egyesült Államok haderejének reformját. Egy békeidőbeli 174 ezres létszámról egy egész világ felett őrködő 8,5 milliós létszámra emelését valósította meg. Ez hatalmas munkát jelentett, ő nevezte ki tábornokait, irányította a kiképzéseket, biztosította a zavartalan ellátmányt, s a világot behálózó stratégiai feladatok koordinálását. Részt vett a casablancai, teheráni, jaltai és potsdami konferencián.
Churchill a “győzelem szervezőjének” nevezte Marshall-t, aki félelmetes munkaerejének, fegyelmének köszönhetően rövid idő alatt roppant népszerűségre tett szert katonái körében.
1946-ban vezérkari szolgálata lejárta után, Truman elnök Kínába küldte azzal a szándékkal, hogy megelőzze a polgárháború kibontakozását (1945–47). Visszatérése után, 1947-ben az elnök külügyminiszterré nevezte ki. Marshall 1947. június 5-én mondta el beszédét a Harvard Egyetemen, presztízse és hitele sokat nyomott a latban, amikor sikerült elfogadtatnia a Marshall-tervként ismert Európai Újjáépítési Programját 1948-ban. Ugyanebben az évben az év embere lett a Time magazinban immár másodszor.
1949-ben, 69 éves korában, megromlott egészségi állapota ellenére is elfogadta az Amerikai Vöröskereszt felkérését az elnöki posztra. 1950-ben a koreai háború hajnalán, Truman elnök visszahívta kormányába honvédelmi miniszternek (1950–51). Külügyi tevékenységének idejére esik Izrael állam elismerése és a NATO megalakulásához vezető tárgyalások megindítása. 1953-ban, Marshall megkapta a Nobel-békedíjat, s így ő lett az egyetlen katona, aki ilyen szintű elismerésben részesült. 1951-ben McCarthy szenátor őt ostorozó és árulónak nevező beszéde után a kiábrándult Marshall végleg visszavonult a politikától. George Marshall 1959. október 16-án hunyt el.
Fotó: Europress/Getty