A legjobb horror sorozat

A cikk kisebb spoilereket tartalmaz, így ha még nem nézte meg a kint lévő évadokat és szeretné, ha minden részlet meglepetés lenne, akkor tegye félre ezt az írást, amíg be nem fejezi (ami – tekintve, hogy komoly függőséget okoz a műsor – nem tarthat tovább néhány napnál).

Ryan Murphy, a sorozat készítője egyáltalán nem amatőr a területen. Ha még emlékeznek a nagyon jól induló, majd lassan atomjaira hulló Kés/alattra, akkor azt is tudják, hogy Murphy egyértelműen tehetséges, csak talán nem kellett volna ennyi pénzt kicsikarni a dologból.
Az Amerikai Horror Story (köszönjük, hogy nem fordították le valami minden jó ízlést mellőző módon) minden évadja egy külön történetet mesél el nekünk, így lényegében három és fél mini-sorozattal van dolgunk, ami igencsak meg tudja viselni a sorozatfüggőt, hiszen egyik pillanatról a másikra elvesztünk minden kapcsolatot szeretett karaktereinkkel. Ezt az egyébként valós problémát úgy sikerült áthidalnia Murphynek, hogy a színészek nagy része változatlan az évadokon át, ami egy rettentően jó atmoszférát teremt.
Mivel végül is nem egy sorozatról beszélünk, nehéz is lenne átfogó véleményt megfogalmazni azon túl, hogy a karakterek általában (!) kidolgozottak és szerethetők (főleg, miután visszatér kedvenc színészünk egy másik évadban), illetve a történet vezetése tiszta, követhető és logikus. Érdekes, hogy rengeteg olyan jelenet van, amikor az ember már háborodna fel, hogy micsoda klisé ez az egész, de a végtelenül feszült helyzet és a (felteszem) jó rendezés és színészi munka lassan visszaülteti a székbe, mielőtt kifakadhatna.
Az első évad egyik legjobb szála talán Violet (Taissa Farmiga) és Tate (Evan Peters) tragikus tinédzserszerelme, ami alapvetően nem lenne egy említésre méltó dolog, a két fiatal színész közötti kémia viszont teljesen magával ragadja a nézőt. Ráadásul Farmiga alig játszott valamiben ezelőtt, azokat is legfőképpen nővérének, Vera Farmigának köszönhette. Korábbi alakításaihoz képest egyértelmű fejlődésen ment keresztül, a szerep pedig tökéletesen illett hozzá.

A másik fontos részlet (mit részlet, be kell ismernünk, hogy komoly hányadát viszi el a produkciónak) Jessica Lange alakítása és végtelenül autentikus kapcsolata Frances Conroy-al. Lange egyébként minden évadban szerepel, ami szinte kötelező, ugyanis messze ő kapta a legnagyobb elismerést szerepéért, még egy Emmy-t is sikerült hazavinnie.
A második évad egyenesen a mélyvízbe dob be minket, hogy aztán szép lassan megszokjuk, majd megszeressük az elmegyógyintézet félelmetes lakóit. Nem meglepő módon itt is Lange dominál kiemelkedő játékával és egyértelműen bebizonyítja, hogy a kissé gonosz, kissé stílusos, de ugyanakkor tragikus idősebb nő szerepe az övé és senki másé.
Az atmoszféra egyértelműen itt a legjobb, a helyszínválasztás és annak minden részlete hibátlan, körülbelül három és fel perc alatt érezzük magunkat a diliház falai között. A negatív karakterek kellően ijesztőek és autentikusak, nem tűnnek erőltetettnek.
Az utolsó befejezett évadban egyértelmű váltás érzékelhető, ugyanis jóval nagyobb hangsúly kerül a karakterekre, mint korábban, ami végtére is jót tesz az egésznek. Kevés olyan dolog van, amit negatívumként lehet felhozni a három évad ellen, amit meg mégis, azt pedig egy másik évad rendbe hozza. Nem így a negyedik évad.
Félreértés ne essék, így hogy már megnéztem az összes kint lévő részt (jelenleg a tízedik résznél tart), ugyanúgy nem bírok magammal hetente, de az első epizód elég tragikus bevezetőre sikeredett. Őszintén szólva, nem is emlékszem, hogy mit történt egészen addig, amíg meg nem jelent Sarah Paulson és… Sarah Paulson, illetve a közepes minőségű CGI, ami összekapcsolta őket. Mostanra megbarátkoztam a sziámi ikrek gondolatával és a megkérdőjelezhető vizuális megoldással, elsőre azonban el sem tudtam képzelni, hogyan lesz ebből bármiféle használható alapanyag.
Twisty, az elmebeteg bohóc pedig hullámvasútszerűen először nagyon rossz ötletnek tűnt, mint a sorozat eddigi legnagyobb kliséje, majd egészen érdekessé és rémisztővé vált, de nem kellett sokáig várni és szertefoszlott minden pozitív megítélésem, amikor kiderült, hogy miért is gonosz. Korábban említettem, hogy a sorozat olyan eszközöket használ, ami visszaültet, mielőtt kifakadnék. Twisty „gyónása” viszont tényleg kiverte a biztosítékot. Mi sem lelombozóbb annál, mint amikor egy valóban ijesztő karakterről kiderül, hogy sablonos, egyszerű, átlátható és semmiféle izgalmat nem rejt magában.
Ettől függetlenül azonban azt kell mondanom, hogy végül a negyedik évad is meghozta a várt American Horror Story hatást, habár kisebb-nagyobb problémák előfordultak.
Amennyiben eddig is eltökélten követte a sorozatot, semmiképpen ne adja fel, ha viszont még el sem kezdte – és képes lesz elfelejteni a spoliereket – akkor itt az ideje. Az American Horror Story egyértelműen az elmúlt néhány év egyik legjobb sorozata lett, csak ne jusson a Kés/alatt sorsára. Reménykedjünk, hogy Ryan Murphy ezúttal tudni fogja, hogy mikor kell abbahagyni.

Fotó: Wikipedia