Talán már találkoztak Randall Munroe nevével, aki eredetileg a NASA robot specialistája volt, majd inkább úgy döntött, hogy képregényeket fog írni és rajzolni. Munroe leghíresebb képregénye az xkcd (xkcd.com), amit ha még nem néztek meg, akkor sürgősen tegyék meg, ugyanis a végtelenül eredeti fekete-fehér, pálcikafigurákból álló sorozat nagyon szórakoztató tud lenni.
Első könyve, melynek címe What if?: Serious Scientific Answers to Absurd Hypothetical Questions (Komoly, tudományos válaszok abszurd, hipotetikus kérdésekre), nagyjából a már említett képregényen alapszik. Kedvcsinálónak pedig megnézünk egy kérdést a sokból, melyre Munroe próbál válaszolni, mégpedig azt, hogy mekkora eséllyel találjuk meg életünk során lelki társunkat.
Sokszor hallhattuk már, hogy a hosszú szerelem titka az, hogy feladjuk kényszerképzetünket, hogy csak egy tökéletes ember létezik számunkra! Nézzük meg, milyen eséllyel indulunk, ha erre nem vagyunk hajlandóak.
“Először tegyük fel, hogy már születésünkkor eldől, ki lesz a lelki társunk, akiről persze nem tudjuk, hogy ki az, sem azt, hogy hol van, de amennyiben találkozunk, szinte azonnal felismerjük egymást, ha tekintetünk találkozik.
Már itt fel kell tennünk egy kérdést: jelenleg is életben van lelki társunk? Körülbelül 100 milliárd ember élt valaha a Földön, ebből pedig 7 milliárd van csak életben jelenleg (ami egyébként azt jelenti, hogy az emberi létnek 93%-os a halálozási aránya). Amennyiben teljesen véletlenszerűen kerülnek össze a párok, 90%-unknak már rég meghalt a lelki társa.
Újabb problémába ütközünk, ha az előbbit elfogadjuk, ugyanis akkor fel kell tennünk azt is, hogy lelki társunk akár a jövőben is élhet, hiszen a már meghalt lelki társunknak mi is a jövőben voltunk.”
Hogy a dolgot ne bonyolítsuk túl, Munroe inkább úgy veszi, hogy a lelki társunk kortársunk is egyben, illetve – hogy ne legyen sem fura, sem illegális a dolog – csak pár év lehet köztünk. Ez nagyjából egy fél milliárdos tömeget ad minden embernek. Azonban még így sem állunk túl jól:
“És mi van azzal, hogy ki milyen nemű, illetve milyen szexuális orientációval rendelkezik? És a kultúra? A nyelv? Le lehetne szűkíteni a kört ilyen változókkal, de akkor elég messze mennénk attól, hogy a lelki társunk egy véletlenszerűen kiválasztott egyed legyen. A mi esetünkben semmit nem tudhatunk róla, egészen addig amíg bele nem nézünk a szemébe. Mindenkinek egy szexuális beállítottsága van – ami a lelki társához passzol.”
Most pedig nézzük meg, mit is jelent az, ha szemkontaktus szükséges ahhoz, hogy megtaláljuk az igazit.
“Nehéz megbecsülni, hogy naponta hány emberrel létesítünk szemkontaktust, hiszen lehet akár napi nulla, amennyiben nem járunk ki a lakásunkból, de lehet több ezer is, ha esetleg a Times Square-en dolgozunk, mint rendőr. Tegyük fel, hogy ez a szám a néhány tucat. Amennyiben ezeknek az embereknek csak a 10%-a korunkbeli, az 50 ezer embert jelent egy élet alatt. Mivel nagyjából 500 millió lehetséges lelki társunk van, ezért az igaz szerelmet csupán 10 ezer életből egyben fogjuk megtalálni.”
Ekkor Munroe felteszi azt, hogy a megoldás valamilyen ChatRoulette-szerű program segítségével jöhet el, amit ő SoulMateRoulette-nek hív.
“Amennyiben mindenki használná a programot és napi nyolc órában, heti hét napon keresztül tenné ezt (és ha valóban pár másodperc alatt felfedezzük, ha megtaláltuk a lelki társunkat), akkor – elméletileg – néhány évtized alatt mindenki meg is találná az igazit.
Azonban a való világban sok ember már azzal is küszködik, hogy valamennyi időt tudjon szánni a magánéletének, nem hogy 20-30 évet. Így valószínűleg csak a leggazdagabbak engedhetnék meg maguknak a SoulMateRoulette-t. Ami számukra is egészen rossz hír, hiszen ennek az 1%-nak a nagy részének a maradék 99%-ban lenne a lelki társa. Ha csak az 1% használná és így ők is csak abban az 1%-ban találhatnák meg az igazit, az azt jelentené, hogy 10 ezerből 1 alkalommal sikerülne.”
Miután komolyabban belemegy ebbe a lehetőségbe, egy nem túlságosan ismeretlen végkifejletre jut:
A rengeteg stressz és nyomás miatt, lennének emberek, akik csak megjátsszák. Szeretnének a dolog részesei lenni, így egy másik magányos emberrel összeházasodnának, elrejtenék a problémáikat és próbálnának jó pofát vágni az egészhez.
A konklúzió pedig:
Egy olyan világ, ahol a lelki társak teljesen véletlenszerűen választódnak ki, egy magányos világ lenne. Remélhetőleg a mi világunk nem ilyen.
A könyv többi részében az író hasonlóan értelmesen és szellemesen próbál ilyesfajta kérdésekre válaszolni. A magyar fordítás még nem jött ki, de reméljük minél hamarabb az itthoni könyvesboltok polcain is találkozhatunk Munroe könyvével.