Mit keres ma a 7 sz az iráni asztalokon?

A Norúz, a perzsa Újév a világ egyik legrégibb olyan ünnepe, amit folyamatosan megülnek. Bár első említése az Óperzsa Birodalom idejéből való, az iráni törzsek minden valószínűség szerint már jóval korábban is ünnepelték. Neve is a régi időkbe vezet vissza, az indoeurópai egység korába. Az első fele, a no újat jelent, töve ugyanaz, mint amit az angolból (new) vagy a latinból (novus) ismerünk, másik fele, a rúz a nappal egyenlő – ismerős lehet a latin lux-ból, ami fényt jelent.

Az új fény, az új tavasz ünnepét értelemszerűen a tavaszi napéjegyenlőséghez kötötték. Hogy pontosan milyen is volt az óperzsa ünnep, nem tudjuk: a máig fennmaradt szokások a 2 századi, immár zoroasztriánus hagyományra mennek vissza. Azóta sem sok minden változott, csak a Korán került az asztal közepére.

Bár az ünnep eredetét tekintve perzsa, nemcsak Iránban ünneplik, hanem mindenütt, ahol irániak éltek valaha. Sőt olyan helyeken is, ahová a vallás – a síita iszlám, amelybe bekerült -, elvitte. Így ünneplik a Norúzt Afganisztántól Albániáig, Kazahsztántól Irakig (ott elsősorban a kurdok).  Összesen vagy háromszáz millió ember köszönti az újévet március 21-én, a tavaszi napéjegyenlőség napján, illetve az azt követő napokon.

Mert az egész ünnepség általában legalább négy napig tart. Az idő és a tér sokféle helyi változatot termelt ki. Vannak azonban olyan hagyományok, melyek átívelnek évezredeken és ezer kilométereken. A fény, a megújulás ünnepe előtt mindenhol kitakarítják a házat, új ruhákat vesznek és – ha tehetik -, abban köszöntik az újévet. Mivel az eredeti ünnep erősen kötődött a fényhez, a tűzhöz, sok helyen máig él a tűzgyújtás, sőt a tűzugrás szokása.

A legfontosabb azonban az ünnepi asztal. A hét dolog, aminek mindenképpen rajta kell lennie, nagyobb részt még a zoroasztriánus hagyományokból ered. Eredeti jelentésük azóta megváltozott, hiszen ma már nem az óperzsa istenségek és bolygók szimbólumait látják bennük – de a mágikus hetes szám megmaradt. A “haft szin”, a hét sz-szel kezdődő dolog, aminek a norúzi asztalon hagyományosan ott kell lennie a következő:

– alma (szíb), a szépség jelképe;

– fokhagyma (szír), az egészségé;

– szumák fűszer, melynek színe a hajnalt, ezáltal az új tavaszt jelképezi;

– frissen hajtott búza (szabze), az újjászületés szimbóluma;

– ecet (szerke), a türelem, az idős kor jelképe;

– szamanu – egyfajta édessség, amit a jólét szimbólumának tartanak;

– szendzsed, a vad olajfűz magva, a szerelem jelképe.

De ezzel nincs vége. A haft szinen kívül rendre megjelenik (egy régebbi kor emlékeként) a háttérben a tükör, vagyis az őszinteség, egy kis tál frissen vert pénz, a gazdagság, egy másik tál festett tojás, az újjászületés és egy aranyhal az élet jeleként. A gyertyák is abból az időből maradtak meg, amikor a perzsák ősei a tüzet tisztelték istenként. Középen pedig, ahogy már említettük, ott a Korán, bár a nem-muszlim irániak (mert ilyenek is vannak) saját szent könyvüket szokták oda tenni.

És persze van ott sok gyümölcs és édesség, hogy szép és édes legyen az új év. A Norúz családi ünnep, mint a Karácsony, de bulis is, mint a Szilveszter. Ráadásul nemhiába tavaszünnep, a szerelemről is szól, mint a Bálint-napok.

Nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy milyen szépen szimbolizálja ez az ünnep is azt, ami összeköt minket. Mert lám, sok olyan jelkép, szokás van, ami vallásokon, kultúrákon túlmutatva forrasztja egységbe a nagy ókori civilizációk mai örököseit.  A tojás éppúgy megjelenik itt az egykori zoroasztriánus hagyományokra utalva, mint a pogány világból a kereszténységbe átöröklődött Húsvétban, de ott van a zsidók pészachi széderén is.

Akárcsak az alma, ami nemcsak a norúzi asztalok dísze, de abból készül a pészachi széder egyik fontos alkotóeleme is. A tűzugrás pedig hagyomány az északi népek nyárünnepén is. Az ünnep előtti kötelező rituális takarítás sem ismeretlen – például azoknak, akik láttak már vallásos zsidó családot pészachra készülni, vagy magyar falusi házat húsvétra vakítóan fehérre meszelni.