Agancsból hormont – egy csukcsföldi utazás emlékvillanásai

– A kommunista forradalom előtt vidékünket rendszeresen felkeresték az amerikai kereskedőhajók, egzotikus termékek után kutattak. Ilyenek voltak az iparművészek kedvenc alapanyaga, a fókaagyar, a szűcsök keresett északi szőrméi, vagy a gyógyszerészek áhított alapanyaga, a rénszarvas agancsa, amelyből a pantokrin nevű gyógyszer készül – avatott be kutatásaiba Anasztázia Jarzutkina néprajzkutató, aki Anadírból jár csukcs expedíciókra.

Az agancstalan kedves állatok lehangoló látványt nyújtanak, főleg ha tudjuk, hogy koronájukat azért vágják le, hogy potencianövelő port készítsenek belőle. A fejlődésben lévő agancs ugyanis a hím állat másodlagos ivarjellege, és olyan anyagot tartalmaz, aminek nagy a hormonhatása, így természetes potencianövelő. Erre pedig mindig nagy a kereslet.

Az agancsok kilója 300 dollárt kóstál, és ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy megtermett állat akár tizenöt kilogrammos koronát is viselhet, a négyezer ötszáz dollár bizony már csábító összeg lehet minden szerencsevadásznak.

– A felhasználók vélekedése szerint ez a szer jótékonyan hat a vérképzésre, gyulladáscsillapító erővel rendelkezik, fokozza az érfalak rugalmasságát, javítja a szellemi-fizikai teherbírást, növeli a libidót és késlelteti az öregedést. Hozzáteszem, a pantokrint nem a bennszülött férfiak használják, aranyat érő exportcikk, amelyet a maffia-szerű szervezetek vásárolnak fel kopejkákért és legtöbbször Kínába juttatnak el – mondja Pavel Jatente, a Kancselan járási központ polgármestere.

Az asszonycseréken, leányrablásokon kívül ezeken az északi vidékeken valóban él az a számunkra szokatlan hagyomány, miszerint a férfi vendég együtt hálhat a házigazda feleségével. Valójában ezzel igyekeznek elkerülni a belterjességet, akárcsak az eszkimók.

– Mi egyébként hagyományosan guggolva szülünk, és soha nem engednénk meg magunknak, hogy kiabáljunk, legfeljebb nyögünk szülés közben – meséli Veketgeut anyóka, aki nyíltan avat be a helyi nemi élet bensőséges részleteibe. Nekem is felajánlottak egy ősemberruhába öltözött szurtos asszonyt, de Majácska legalább két okból nem felelt meg az elvárásaimnak: nem elég, hogy fogatlan és mosdatlan volt, de ráadásul a jaranga sátrunkban tartózkodott a férje, a népes családjáról nem is szólva.

A kínos éjszakát követően hajnal felé ébredtem és kimentem a tengerpartra, ahol furcsa állatokra lettem figyelmes a messzeségben. Szinte forrt körülöttük a tenger. Uszonyok és farkuszonyok csapkodták a vizet, hatalmas testek ugráltak ki a tengerből. A lélegzetem is elállt a látványtól.

– Te is azt a csatát nézed a távolban? Gyilkos bálnák. Egész raj vív élethalál harcot egy bálnával – mondja teljes nyugalommal Vladlen vadász kísérőm – Miután áldozatukat megsebezték és halálosan kifárasztották, egymást váltva, alulról mozgatva kiügyeskedik a sekély vízre, ahol tort ülnek felette. Ínyencek, kizárólag a bálna farkát, uszonyait és nyelvét eszik meg, a többi része a jegesmedvéknek és a sirályoknak jut – magyarázza a nagy vadölő a részleteket, miközben egyszerre mosolygó és kutató szemekkel fürkészte a tekintetemet.

A hatalmas, vérszomjas ragadózók körülbelül negyedórán keresztül támadták az „óriáshalat”. Később megtudtam, hogy a gyilkos bálnák e vidék tengeri farkasai. Nincs ellenfelük se közel, se távol. Közismert csukcs legendájuk szerint egyenes rokonságban állnak a farkasokkal. Állítólag az errefelé honos, borjú nagyságú farkasok éppen a partra kivetődő gyilkos bálnákból változtak át, hogy meghódítsák a szárazföldet… Az biztos, hogy ők is jól szervezett csordában, pontos taktika szerint vadásznak, mint szárazföldi „rokonaik”, a farkasok.

– No, ébredj, barátom, mindjárt megérkezünk Kancsalanba – ébreszt fel másnap Vlagyimir Ragyivilov kajurom, aki a kutyaszánján vitt vissza a legközelebbi járási központba. A mai programom eleget tenni a helyi amatőr néptáncegyüttes meghívásának. Helyi életképekkel díszített, gyengén megvilágított helyiségbe tessékelnek, a kis csapat tagjai itt elevenítik fel eleik sok ezer éves tradícióit. A falu hagyományőrzői már javában gyakoroltak – a (sámán)dobokkal a kezükben tíz csukcs férfi ült a padon, előttük a táncosok sorakoztak fel, majd elkezdték énekelni az ősemberek, dalait, ropni ősi táncaikat.

– A csukcsok hagyományos dobolásos zenéjükkel, archaikus énekeikkel, eredeti táncmozdulataikkal a mindennapok eseményeit mesélik el. Vadászok, halászok, rénszarvastenyésztők játsszák el érdekes történeteiket, vagy emlékeznek vitéz őseikre – magyarázza Vladlen.

Rám igazán üdítően a „Lenin villanykörtéje”, a „Petrenko pilóta leszállt”, valamint a „Telefonálás” című számaik, vagyis a idetévedt civilizáció emlékezetes eseményeiről szóló előadásaik hatottak. Igaz, hogy az én európai fülemnek mindegyik nóta egyformának tűnt. A sámándobok üteme biztosan azonos, a szöveg pedig minden esetben az ütemre énekelt „Aj, aj, aj”. Hozzáteszem, hogy a táncok viszont valóban különböznek, és igen kifejezőn mesélnek el egy-egy sztorit: sikeres vadászatot, szerelmespár évődését, gazdag halászat örömét.