Az alábbiakban arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon mit is jelent igazából az “Evo-jelenség”, és hogy objektív kritériumok alapján, hogyan is kormányozta országát az elmúlt közel egy évtizedben az aymara származású államfő.
Evo nem Chávez, Bolívia pedig nem Venezuela
Először is, az általánosan elfogadott tévhittel ellentétben Evo Morales nem Hugo Chávez és nem is Nicolás Maduro. A venezuelai gazdaság alapvető problémáival ellentétben a nélkülözéshez szokott Evo makulátlan rendben tartja az ország államháztartását. Tény, hogy Bolívia meglehetősen szegény, ám az mindenképpen figyelemreméltó, hogy az elmúlt években már nem a többnemzetiségű állam viseli a kevéssé megtisztelő “Latin-Amerika legszegényebb országa” címet.
Míg 2005-ben a lakosság 40,9%-a élt mélyszegénységben, addig 2013-ra az arány 22%-ra mérséklődött, ami azt jelenti, hogy kevesebb mint 10 év alatt mintegy 2 200 000 ember lábalt ki a teljes nyomorból. Másfelől a MAS ( Movimiento al Socialismo) 9 éves kormányzása alatt 33,8%-ról 21%-ra csökkent az analfabéták aránya, valamint háromszorosára növekedett a felsőoktatás költségvetési finanszírozása. Érdekes részlet, hogy Magyarországon a felsőoktatás forrásai a 2005-től 2013-ig terjedő időszakban a KSHI adatai szerint 159 921,1 millió forintról 123 549,9 millió forintra csökkentek, ami reálértéken azt jelenti, hogy a szektor a tíz évvel ezelőtti büdzséje felével gazdálkodhat.
Aztán azt is fontos megjegyezni, hogy bár kétségtelenül a tájékoztatási minisztériumban némileg balos szelek fújnak, az ellenzéki sajtóorgánumok messziről sincsenek elnyomva, és a bolíviai sajtó nap mint nap a kormány elleni kritikáktól hangos, kritika pedig jön bőven balról is, jobbról is.
A Santa Cruz-i szeparatizmus problémájára szintén sikerült a lehetőségekhez képest politikai megoldást találni, annak ellenére, hogy az USA dollármilliókat ölt a nyersanyagban és az észak-amerikai befektetésekben igen gazdag tartomány elszakadásának támogatásába és a kormány megbuktatásába.
Talán egyedül a terrorizmus-pert és néhány – éppenséggel magyar állampolgársággal is rendelkező – jobboldali zsoldos halálát lehetne említeni a kormány Santa Cruz-i fellépésének árnyoldalaként, ám az ügyben egyelőre nem született jogerős ítélet – amit persze több nemzetközi szervezet is élesen bírált. Mindezek ellenére viszonylag kevés gumilövedék és könnygázgránát árán sikerült tárgyalóasztalhoz ültetni a Santa Cruz-i gazdasági elitet, és politikai megoldást találni a szakadár elemek semlegesítésére.
Természetesen Evo kitűnő és nem utolsósorban gyümölcsöző kapcsolatokat ápol a chavizmussal. A venezuelai olajdollárokat kormánya szépen megköszönte, és jó érzékkel az égetően szükséges infrastruktúra-fejlesztésekbe fektette, jó vendéglátóhoz illően meghallgatta a pénzzel érkező Chávez tanácsadóit, majd pedig olyannyira ejtett rájuk, hogy azok hamarosan visszatértek Caracasba.
Továbbá ugye Evo nem is Cristina ( Fernández de Kirchner). Annak ellenére, hogy az ellenzék bőszen támadja a kormányt a magas közkiadások miatt, arról hajlamosak megfeledkezni, hogy a nyersanyagok világpiaci árának növekedésével a bolíviai államkassza is jócskán gyarapította bevételeit. Tehát az argentin kormánnyal szemben Bolíviában abból költenek ami van, nem pedig az államadósságot növelik a szociális kiadásokkal. A kritikákkal ellentétben Evo kormánya egyébként meglepően keveset költ segélyekre és a munkanélküliek megsegítésére, sokkal inkább nagy volumenű infrastruktúra- és vidékfejlesztési projektekbe fekteti a költségvetési többletet.
Az is érdekes szempont, hogy a bevett szocialista gyakorlattól eltérően a bolíviai költségvetés jó részét nem a központi kormány és még csak nem is az autonóm tartományok költik el, hanem egyenesen a faluközösségek kapják meg, így társadalmi igények olyan széles skáláját fedik le a költségvetési források, amelyeket lehetetlen lenne központilag felmérni, nemhogy finanszírozni.(folytatjuk)