Emma Christopher, a sydney egyetem kutatója dokumentálta és filmezte a kubai gangákat, egyedülálló zenéjüket és szokásaikat. Sokáig úgy tartotta, hogy a hallottak és látottak különböző etnikai csoportoktól származnak és azok egyvelegéből alakult ki a gongák mai kulturája.
A helyzet azonban más. A történet akkor vett váratlan fordulatot, amikor Libériában egy zenészcsoport megnézte a kubaiak szertartásait és abban felfedezte a sajátját. A történtek után az ausztrál kutató a felvétellel elindult Afrikába, számtalan helyen megfordult, megmutatta a kubaiak zenéjét, szokásait és sajátos nyelvét. Egészen addig, amíg útja során el nem jutott Mokpangumba. Ott a világtól elhatárolódva, zárt közösséget alkotva él egy népcsoport, amelynek tagjai felismerték a látottakat és értették a hallott nyelvet is. A banta nyelven túl a dalokat és a táncokat is ismerték. ,,Pont olyanok, mint mi – mondták és a felvétellel együtt elkezdtek táncolni és énekelni. A dalok és a lépések szinte teljesen megegyeztek a kubaiakéval.
A felvételről kilenc dalt azonosítottak, annak ellenére, hogy egyes dalok szövegében már voltak változások é a ritmus sem volt mindig azonos. Az afrikai közösség számára egyértelmű volt, hogy a távoli kubai Pericóban lakók a rokonaik.
Három évszázadon keresztül mintegy egymillió rabszolgát szállítottak Afrikából Kubába. A legtöbbjüket a XIX. században, amikor nagy szükség volt emberi munkaerőre a cukornád ültetvényeken.
A kuttatások során egy asszony élettörténete is kikerekedett, aki a Josefa rabszolganevet viselte. Minden bitonal 1830-ban érkezett Puerto de las Gallinasba, a rabszolgák egyik népes szállítmányával együtt. Az ültetvény ura Josefa Ganga nevét is felvette az örököseire hagyandó értékek közé: az értéktárgyak és ingatlanok után, a háziállatok előtt kapott helyet a listán a neve. Josefa a dokumentumok szerint sokáig élt és megérte 1886-ban a rabszolgaság megszüntetését Kubában.
Alfredo Duquesne, ugyancsak a ganga közösség egy tagja elmondta, hogy egyszer valaki azt állította, ők Kongóból származnak, de ebben kételkedtek. – Mindig is érdekelt, hogy honnan származhatunk és művészemberként mindig is az afrikai témák vonzottak. Háza ma is ott áll, ahol egykoron elődei az ültetvényeken dolgoztak. A Santa Elena birtok már régóta nem létezik, de azoknak a rabszolgáknak a leszármazottai, akik ezen az ültetvényen dolgoztak, ma is Pericóban élnek.
Minden decemberben összegyűlnek, hogy áldozzanak Yebbének – a gangák így nevezik Szent Lőrincet: a ceremónián énekelnek, táncolnak. Ezek a táncok nemzedékek óta nem változtak. San Lázaro a betegek gyógyításával foglalkozik és mind a katolikus kubaiak, mind pedig a kevert vallások számára nagy jelentőséggel bír. Florinda Diago, aki magát Josefa Ganga leszármazottjának tartja, az egyike azoknak, akik ezeket a hagyományokat máig is őrzik és tovább örökítik.
A ganga közösség nagy asszonya a 80 éves Piyuya, aki ugyan a régi titkos gyógymódokat mär nem ismeri, de az ősi siratódalokat és a halállal kapcsolatos szertartásokat megőrizte. Valamikor a nyolcvanas években le is írta ezeket a dalokat egy füzetbe és mellé rajzolta a szertartások növényeit, virágait.
Amióta kiderült, hogy valósában honnan is származnak a kubai gangák, felébredt sokakban a vágy, hogy elutazzanak őseik földjére. A ,,családegyesítés” nem egyszerű feladat, ismerve a kubai utazási problémákat, de nem lehetetlen.
Elvira Fumero elutazott a Sierra Leone-i Mokpangumba. – Amikor elkezdtem énekelni, egyideig figyelmesen hallgattak, majd mind egy robanás, úgy fakadt ki belőlük is az ének: daloltak és táncoltak vielem és a táncok azonosak voltka, a dalok is majdnem olyanok – s mindannnyiak éreztük, hogy egykoron együtt éltünk – meséli.
A kubaiak utazása egykori őseik afrikai földjére egy dokumentumfilmben is szerepelt, amelyet az ausztrál kutatónő készített. A régi hagyományok mellett a mai modern szórakozási formák ismegymásra találtak – a bestall például. Minden esetre a kubaiaknak még szokni hell az érzést, hogy miközben honfitársaik meglelték spanyol elődeiket, ők Afrikába hell hogy keressék ugyanazt. Nem is kezdték reklamálni őseik állampolgárságát, mint ahogyan azt a spanyol származásúak teszik.
Miközben a világban végbement az afrikaiak emancipálása és kialaklt egyfajta fekete büszkeség, a kubai forradalom megoldottnak nevezte a feketék és fehérek egyenjogúságát. A kubai afrikaiak így aztán máig sem tudnak mit kezdeni mindezzel. Alfredo Duquesne úgy emlékszik vissza Sierra Leone-i útjára: megérintettem a földet és azt éreztem, hogy ez az, megérkeztem. De persze visszatértem Kubába, mert az is a hazám.