Művein átvonul a pátriárka (El otono de la Patriarch) vizsgálatának a kérdése, az emberé, aki hatalmat kapott. A leggyakrabban azzal a bírálattal illeték az írót, hogy nagyon szeret ,,hatalmasságok” közelében tartózkodni – így például Felipe Gonzalez spanyol miniszterelnök vagy Bill Blinton amerikai és Francois Mitterand Franca elnök mellett fotóztatni magát. S persze a legyakrabban azt kifogásolták vele szemben, hogy egyáltalán nem felszínes baráti kapcsolatot ápolt Fidel Castróval.
Roberto Bolaño chilei író egyszer azt mondta róla: García Marquezt elkápráztatta, hogy annyi miniszterelnököt és államfőt ismert.
Ugyanakkor a bírálat nem feltétlenül igazságos, ugyanis ha a Pátriarca alkonya című könyvét nézzük, a hatalom gyakorlásának bemutatásából nem feltétlenül a hatalom csodálatát olvassuki ki, sokkal inkább a hatalom természetrajzát, annak minden részletével, alaposságával. Amikor kérdezték arról, melyik diktátort vette alapul a könyv megírásához, azt mondta, hogy a pátriárka nem más, mint Aureliano Buendía, a Száz év magány főhőse – ilyen lett volna, ha mégis hatalomra jutott volna.
Később a hatalom mechanizmusának óramű pontossággal való ismertetésével jelentkezett az Egy előre bejelentett halál krónikája (“Crónica de una muerte anunciada”) című regényében, ahol a machóhatalmat vette vizsgálat alá.
A Pátirárca alkonya megírása óta sokan hasonlítgatták a bemutatott diktátort két nagy barátjához, Fidel Castróhoz és Panama erős emberéhez, Omar Torrijoshoz. Mindkettő feltételezést elutasította.
Enrique Krause, a mexikói kulturális folyóirat, a Letras Libres igazgatója egyik könyvében egész fejezetet szentel García Marquez és a hatalom kapcsolatának. – Gerald Martin brit életrajzírója is lerántja a leplet Márquez és Fidel kapcsolatának pszichológiai alapjairól és megemlíti az író csodálatát a hatalommal szemben – írja róla Krause. Végül pedig arra a következtetésre jut, hogy Márquez nem volt igazán kritikus a caudillóval vagy diktátorral szemben. Azt írja, hogy az író bemutatja a pátriárca belső félelmeit, érzéseit, de kevés szó esik felelősségről, a hatalom dilémáiról, a rosszal, a cinizmussal szembeni problémákról. Gerald Martin azzal vág vissza, hogy Krause problémája nem az író viszonya a hatalomhoz, hanem a viszonya az adott ,,hatalmasokhoz” , vagyis például Castróhoz.
Krause írását a brit életrajzíró – aki 17 évig dolgozott 2008-ban közzé tett García Márquez életrajzán – személyes támadásnak vette és úgy vélte: García Márquez mindig is intim kapcsolatban állt a latin-amerikai politikai eseményekkel. Mindig szívesen volt szemtanúja a hatalom gyakorlásának. A hetvenes években nagy híve volt a kubai forradalomnak és a kubaiak afrikai politikájának. Később visszafogottabb lett, az azonban máig sem változott, hogy végig védte a kubai forradalmat, amelyben a latin-amerikai függetlenség szimbólumát látta. S azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy nem csak Fidel Castróval volt jóban, hanem Felipe Gonzalezzel és Bill Clintonnal is.
De azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a ,,hatalmasokhoz” fűződő barátsága nagy részben személyes szimpátián alapult. Amennyire jóban volt Fidel Castróval, ez nem volt igaz a térség másik két baloldali erős emberére: Daniel Ortegával és Hugo Chávezzel nem ápolt ilyen kapcsolatokat. Gerald Martin megvédi Márquezt azokkal szemben is, akik a hatalom utáni vágyat vélik felfedezni nála. Mint írja, a nyolcvanas években Kolumbiában Márquezt indítani akarták az elnökválasztásokon – amelyet meg is nyert volna – de nem fogadta el az ajánlatot. Vagyis Márquez hatalom iránti csodálata teljes mértékben az író ember érdeklődése volt.
Ellentétben legintimebb ellenségével, Mario Vargas Llosával, aki 1990-ben indult Peruban az elnöki székért, Gabriel García Márquez soha sem gondolt a politika hatalomra. Ő csak írt róla. (Juan Carlos Pérez Salazar írása alapján)