Pazar ünnepség, csőd, kolera és geopolitika – 147 éve nyílt meg a Szuezi-csatorna

Kairó közepén, Zamalek szigetén két hatalmas festmény díszíti a Marriott hotel régi központi épületének falait. Mindkettő a Szuezi-csatorna pompázatos megnyitó ünnepségét mutatja – melynek díszvendége III. Napóleon felesége, Jozefina volt. A szép császárnéba a legenda szerint szerelmes volt Egyiptom alkirálya, Iszmail, és a palotát is neki építette. Jozefina soha nem járt ott.

Port Szaídban viszont nem csak ő képviselte az európai uralkodó házakat. Özönlöttek oda mindenhonnét a vendégek, hogy tanúi legyenek a Szuezi-csatorna ünnepélyes és hivatalos megnyitásának. A tervezés és az építés több, mint 15 évig tartott. Politikai viták, munkaerőhiány, sőt kolerajárvány kísérte. Mire végre elkészült, a 163 kilométer hosszú vízi út gyökeresen átalakította a hajózást az egész világon. Hihetetlenül lerövidítette az utat Európából Ázsiába, és jóval biztonságosabbá is tette. Nem kellett már a hajóknak megkerülniük Afrika déli csücskét.

A terv már régóta izgatta az emberiséget. Történészek szerint Krisztus előtt 1850 táján nekilátott egy csatorna építésének a Vörös-tenger és a Nílus között 3. Szenuszert fáraó. Aztán később 2. Nékó és a perzsa hódító, Dáriusz is belefogott egy hasonlóba, de leálltak vele. A Ptolemaida-dinasztia idején, úgy 2300 évvel ezelőtt viszont úgy tudni, mégis megcsinálták, és még Kleopátra is utazhatott rajta. De ez a vízi út más volt, mint a mostani. A fáraók csatornája a sivatagon át a Nílushoz vezetett, és a folyón lehetett feljutni a Földközi-tengerre.

Amikor 1798-ban meghódította Egyiptomot, Bonaparte Napóleon is leporolta az ötletet. Szakértőket küldött Szuezbe, hogy vizsgálnák meg a két tenger összekötésének lehetőségeit. De ők arra jutottak – hibásan -, hogy a Vörös-tenger jóval magasabban fekszik a Földközinél, legalább 9 méterrel. Vagyis bármilyen kísérlet azzal fenyeget, hogy a Nílus vize elárasztja a folyó deltavidékét. A téves számítás elegendő volt ahhoz, hogy elbátortalanítsa Napóleont. Vagy bárki mást, egészen 1847-ig. Amikor is az új mérések megmutatták, hogy a két tenger nagyjából egyforma magasan fekszik.

Hét évvel később hivatalosan is megkezdődött a Szuezi-csatorna tervezése. 1854-ben az egykori francia diplomata, Ferdinand de Lesseps szerződést kötött az egyiptomi alkirállyal a Szuezi-csatorna Társaság megalapításáról és 99 évre szóló működtetési jogáról. De miután az általa javasolt projekt III. Napóleon császár támogatását bírta, sok angol politikus összeesküvést látott benne – attól tartottak, hogy a globális brit hajózási dominanciát akarják aláásni vele. A birodalom párizsi nagykövete arról próbálta meggyőzni Franciaországot, hogy öngyilkosság volna a csatorna megépítése, és amikor Lesseps részvényeket bocsátott ki, a kisemberek botrányos kirablásáról cikkeztek a londoni lapok. Lesseps nyilvános nyilatkozatháborúba is bonyolódott Lord Palmerston brit miniszterelnökkel, sőt párbajra hívta ki Robert Stephensont, a vasúti mérnököt, miután az elítélte a tervet a brit parlamentben. De hiába bírálták a csatorna ötletét, a britek később döntő, 44 százalékos tulajdonrészt vásároltak a vízi útban, miután a nagyrészt az építkezés miatt csődbe jutott egyiptomi kormány 1875-ban piacra dobta a saját részvényeit.

A Szuezi-csatorna építéséhez rengeteg munkáskézre volt szükség, amit kezdetben az egyiptomi kormány biztosított. Erőszakkal fenyegetve kényszerítette az embereket, hogy névleges bérért ássák a csatornát. 1861 végétől parasztok tízezrei csákányoztak és lapátoltak, két kezükkel vájták a földet, és még kolerajárvány is kitört közöttük. A munka nagyon lassan folyt, így aztán két évvel később betiltotta a kényszermunkát az Egyiptomot kormányzó alkirály, Iszmail pasa. Munkaerőhiány állt elő, a Szuezi-csatorna Társaság kénytelen volt stratégiát váltani, gőzgépekkel folytatni a munkát. Az új technológia eredményes volt. Összesen 75 millió köbméter homokot mozgattak meg a csatorna építése során, a háromnegyedét már gépekkel.

Ahogy a befejezéséhez közeledett a munka, Frédéric-Auguste Bartholdi francia szobrász megpróbálta meggyőzni Lesseps-et és az egyiptomi kormányt, hogy rendeljenek tőle egy szobrot a csatorna bejáratához, Egyiptom fényt visz Ázsiába címmel. A rodoszi kolosszus mintájára több mint 27 méteres alkotásra gondolt, egy nőalakra, egyiptomi parasztasszonyok ruhájában, fáklyával a kezében. A szobor világítótoronyként is szolgált volna. A terv soha nem valósult meg, de Bartholdi tovább házalt az ötlettel, és 1886-ban le is leplezhették a szobrát a New York-i kikötőben. A hivatalosan “A szabadság megvilágosítja a világot” című alkotást ma Szabadság-szoborként ismerjük.

1956-ban a Szuezi-csatorna egy rövid háború központjában állt egyfelől Egyiptom, másfelől Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael erői között. A konfliktus forrása az volt, hogy London katonai megszállás alatt tartotta a csatornaövezetet még azt követően is, hogy Egyiptom független állammá vált. Ezt sok egyiptomi vette rossz néven, a gyarmati befolyás meghosszabbítását látták benne. A feszültség akkor ért a csúcspontjára, amikor 1956 júliusában Nasszer elnök államosította a Szuezi-csatornát – részben azért, hogy bevételhez jusson az asszuáni gát építéséhez. Októberben izraeli támadás indult Egyiptom ellen, majd novemberben brit és francia egységek is beavatkoztak.  A csapatok közel jutottak a csatornához, de aztán dicstelenül visszavonultak. Az ENSZ ugyanis elítélte az akciót, a Szovjetunió pedig nukleáris ellenlépéssel fenyegetett. Anthony Eden brit kormányfő lemondott a botrány után, a szuezi válságot követően egyiptomi ellenőrzés alatt maradt a csatorna. 1957 márciusában nyitották meg újra.

Története azonban hozott még viszontagságokat. 10 év múlva egy  hajóraj több, mint nyolc évre rekedt a vízén. 1967-ben, az Izraellel vívott hatnapos háborúban, miután az ellenség elfoglalta a Sínai-félszigetet, Kairó lezárta a vízi utat, és mindkét partját aláaknázta. Gyakorlatilag a csatorna volt a frontvonal. Összesen 15 nemzetközi hajó volt a lezárás pillanatában a csatorna közepén, a Nagy Keserű Tónál. Nyolc évig ott is maradtak, sárga flottának nevezték el őket a fedélzetüket belepő homokról. A legénységet három havonta cserélték, akik éppen ott voltak, sport- és társasági eseményeket szerveztek maguknak. Ahogy az évek múltak, saját bélyeget is kibocsátottak, belső kereskedelmi rendszert építettek ki. Végül a 15 hajó 1975-ben hagyhatta el a csatornát, miután Szadat elnök béketárgyalásokat folytatott Izraellel. Akkor már csak kettő volt közülük alkalmas arra, hogy a saját erejéből jusson ki – a többit vontatni kellett.

Az elmúlt években csak nőtt a Szuezi-csatorna jelentősége. Nagyjából 50 hajó halad át rajta naponta, a sorukra váró járművek hosszan kígyóznak a vízben. Évente 300 millió tonna áru kel át a csatornán, az átkelési díjakból Egyiptom 5 milliárd dollárra tesz szert évről évre. De a nagy forgalomhoz keskenynek és sekélynek bizonyult a csatorna, a modern tankhajók nem tudnak mindkét irányból egyidejűleg átjutni rajta. 2014 nyarán ezért nagyszabású tervet hirdettek meg a mélyítésre és egy új ág kiépítésére. Az új Szuezi-csatorna teljes egészében 2023-ra készülhet el – akkor megduplázódhat a vízi út forgalma, és vele Egyiptom bevételei is.