Tényleg a terror fellegvára? – séta a brüsszeli Molenbeekben

Nyugodtan menj el megnézni, és lepődj meg! – kaptam a tanácsot egy hosszú ideje Brüsszelben élő magyar férfitól, amikor a hírhedt Molenbeek negyedről kérdeztem. Megint mások persze azt mondták, hogy ne merészeljek arra járni, mert nem jövök haza élve – így gondoltam,

megnézem magamnak azt, amit sokan a terrorizmus európai fészkének neveznek.

Lassan egy éve a párizsi terrortámadásnak, a brüsszeli metrórobbantás óta is több mint fél év telt el. A belga fővárosban azóta is kettes szintű terrorkészültség van, a város látképéhez már hozzátartoznak a fegyverrel strázsáló katonák és az épületek előtt parkoló csapatszállítók. A párizsi merénylet után hamar kiderült, hogy szellemi atyja, Salam Abdeslam a brüsszeli Molenbeek kerületben bujkálhat. Abban a kerületben, amit az utóbbi években sokszor hoztak összefüggésbe a szélsőséges iszlamista terrorcselekményekkel. A 2004-es madridi terrortámadás egyik kulcsszereplője is itt élt, de feltűnően sokszor állapítják meg a különböző merényletek által használt fegyverekről is, hogy itt cseréltek gazdát. Abdeslamot végül tényleg itt tartóztatták le a rendőrök, innentől kezdve pedig Molenbeekről végérvényesen elkönyvelték, hogy a terroristák bölcsője.

Mi az oka ennek?

Nem olyan meglepő módon Molenbeek Brüsszel arab negyede, az itt élők nagy százaléka arab, török vagy pakisztáni származású muzulmán. A kerületben 22 mecset található, aki pedig akár csak két percet eltölt a városrészben, annak azonnal szemébe ötlik az arab kultúra hatása.

Amellett, hogy nem elenyésző nagyságú arab közösségről van szó (kb. 100 ezren élnek itt), a 19. századtól Molenbeek számított Brüsszel nyomornegyedének. A helyzet jelenleg sem sokkal jobb, az itt élők kb. 30%-a nem dolgozik, és nehezen integrálódnak a belga társadalomba.

Abba a belga társadalomba, amely maga is nagyon megosztott: a vallonok és flamandok közti ellentétek, vagy például az, hogy az önkormányzati dolgokban sincsen egyetértés, azt eredményezik, hogy a város 19 régiójának 19 különböző rendőrkapitánysága van. Így nincs átfogó védelem, ezért nehéz is felügyelni a veszélyforrásokat. A kiábrándultság, a sehova sem tartozás és az elszigeteltség sok fiatalt sodor a radikalizálódás útjára. Ez, a rendőri szervezetlenség, és az, hogy már a brüsszeli polgármester szerint is „Molenbeek kicsúszott a kezünkből” pedig egyenesen megágyaz annak, hogy a dzsihádista közösségek működni tudjanak a negyed mélyén.

Mi délután – attól azért óva intettek, hogy sötétedés után ott csatangoljunk – vettük utunkat Molenbeek felé.

A negyed csak egy karnyújtásnyira van a turistákkal zsúfolásig töltött belvárostól. A város fő nevezetességének számító pisilő kisfiú utcája után mintha láthatatlan fal fordítaná vissza a turistákat, a negyedet elválasztó csatorna irányában kifejezetten kihaltak az utcák.

A víz felett átérve viszont egyből újra nyüzsgés van. Nyilván lehetetlen előítéletek nélkül nekiindulni egy ilyen útnak, ám az első meglepetés a főtéren ért minket: egy csapatnyi gyerek tartott éppen dobkoncertet egy helyi családi fesztivál keretein belül. Arab és fekete gyerekek doboltak önfeledten együtt, szüleik pedig körülöttük szórakoztak. Az idilli hangulat akaratlanul is átragadt ránk, így folytattuk utunkat a bevásárlóutcák felé, amelyek egyértelműen az arab igényeket igyekeztek kielégíteni: burkák, hidzsábok. A hamisítatlan közel-keleti hangulat a ruhákban és a vevőközönségben mutatkozott meg leginkább. Ami azonnal feltűnt, az, hogy a nők külön kávézókban ülnek, ott is a benti részben, míg a férfiak csapatokba verődve kiültek a kávézók teraszára mentateát szürcsölni.

Egyre beljebb haladva lesznek egyre kihaltabbak az utcák, és bizony arra már megszaporáztuk a lépteinket, hisz jócskán megbámultak minket az utcákon ücsörgő férfitársaságok. Egy ízben egy kisfiú is odajött, majd miután a franciára csak értetlenkedő tekinteteket kapott válaszul, kisegített angolul: money, money. Igen, a szegénység megmutatkozik a negyedben.

Hazafele tartva erről a helyről, amit olyannyira démonizálnak a médiában, a már említett főtéren egy hadseregnyi rendőrt és kisbuszt pillantottunk meg.

Uram Isten, biztosan baj van – gondoltuk magunkban szépen a sztereotípiáink nyomán. Aztán láttuk, hogy a rendőrök épp visszafele készülnek az őrsre, mert végeztek a fesztivál helyszínének biztosításával.

Ilyenkor pedig elgondolkodik azon az ember, miféle erős előítélethegyekkel küzdhet ez a negyed.

Egy kiadós séta alatt természetesen csupán egy kicsi ízelítőt lehet kapni abból, milyen a hírhedt városrész. Az átfogóbb rálátásért olyan brüsszeli magyarokkal beszélgettem, akik Molenbeekben élnek.

Anita több mint négy éve él a kerületben, és semmivel sem gondolja rosszabbnak, mint Brüsszel más negyedeit.

A muzulmánokkal szinte csak jó tapasztalatai vannak, jóravaló kedves embereknek ismerte meg őket. „Egyszer a házunk előtt parkoló autónak égve maradt a lámpája, és becsengettek hozzánk, hátha a mi autónk az, és ne merüljön le reggelre az akkumulátora.” Az is gyakori, hogy sajátos lomtalanításként kiteszik az általuk már nem használt használati tárgyakat az utcára, egy cetlivel, hogy működik, szabadon elviheti bárki. Az integráció kérdését is máshogy látja, mint ahogy azt a média lefesti: nyilván nehéz folyamat, de az elmúlt években sokat fejlődtek ezen a téren az itteni muzulmánok. Teljes mértékben tiszteletben tartják mások vallását, ünnepeit. Az idősebb generációval szemben a fiatalokról már kevésbé van jó véleménnyel, szemetelnek, hangoskodnak és sokszor tiszteletlenek. Anita megerősítette azt az észrevételünket, ami nagyon hamar feltűnt nekünk is. Az itteniek odavannak a gyerekekért. Nagyon sok játszótér van a környéken, szinte mindenki gyerekkel van. „És az üzletekben mindig van friss disznóhús!” – teszi hozzá.

„Én szeretek itt élni – mondja Ildikó, aki három éve él itt családjával. Férje marokkói származású, éppen ezért máshogy látja a kultúrájukat.

„Biztos van olyan utca, ahol nem mennék végig szívesen egyedül, de ezek akkor is ott lennének, ha nem történt volna itt semmi terroristákkal kapcsolatos dolog.”

Akkor sem látott túl sok különbséget, amikor a párizsi terrortámadás után Molenbeekre szegeződött a világ szeme. Nem voltak mindenhol szirénázó rendőrautók, kommandósok, nem keserítették meg az itt lakók életét állandó útlezárásokkal. Egyedül a metró nem járt – de azt az egész városban lezárták. A terrortámadás után nem jutott eszükbe elköltözni – biztonságban érezték magukat azon az alapon, hogy a sajátjaik között nem robbantanak a muszlimok sem.

Mindketten azt erősítették meg, amit mi is láttunk:

egy kissé szegény, de alapvetően teljesen hétköznapi városnegyedet, ami talán annyiban tűnt szokatlannak, hogy muszlim többségű volt.

Semmivel sem tűnt veszélyesebbnek, mint például a feketék által lakott Ixelles negyed, ahol mi is laktunk, és ahol éjjel tényleg nem tanácsos bizonyos utcákon egyedül sétálni. A no-go zóna pecsét pedig különösen szomorúan lebeg a városrész felett.