Erről szól az a nemrég napvilágot látott könyv, amely ,,A tangó halála” címmel jelent meg és hogy senkinek sem legyen kétsége afelől, miről is van itt szó, az alcím eligazít: A tangó politikai története Argentínában. Egy jelzés arról, hogy itt sok népszerűtlen tény is elhangzik majd – fűzi hozzá a szerző, Dimitri Papanikas, aki megírta az évente átlagban 200 tangóról írt könyv legizgalmasabbikát. S a legkényelmetlenebbikét.
A tangó születése egy nagyon kis területre korlátozódik Argentínában és ez a kis terület a Rio de la Plata torkolata, ami ráadásul nem is csak argentin, hanem osztozik a szomszédos Uruguay-jal. Kevés olyan zene született a világon, amely külvárosibb vagy nyomorszagúbb lenne, mint maga a tangó. Ezt mutatja a zenei stílus és tánc korai sorsa – Párizsban már éltették, míg odahaza a tehetősek még szégyelték és mélyen lenézték.
Később aztán szükség volt valamire, ami az argentin lélek, az argentin nemzet összetartozását jelképezné és megtalálták a külföldön már egyénként is népszerű és argetinnak ismert zenét és táncot. Diktatúrák és demokráciák kapaszkodtak belé a világ szeme elé tárva e tánc által is saját nagyszerűségüket. Aztán szépen kisajátították – úgy is mondhatjuk, államosították. Ma már van Tango Nemzeti Akadémia, Lunfardo Kikötői Akadémia, kormányzenekarok és megszületett a Bandoneónt Védő Törvény is – nehogy kivigyék az országból a régi, nyelvsípokkal működő, billentyűs hangszert – ami hasonlít ugyan a tangóharmonikára, de nem az. A dolog odáig fejlődött, hogy a könyörtelen argentin diktáror, Carlos Menem elnöki gépét ,, tango01″ névre keresztelték. Vagyis a tangó állami tulajdonná vált.
Az író könyvében azt mutatja be, hogyan vált az argentin önazonosság részévé a nyomornegyedek zenéje – s mi az az ár, amit fizetett ezért. A liberálisok és a radikálisok zenéjéből például Carlos Gardel dalt írt ,,Víva la Patria” címmel Uriburu tábornok tiszteletére: vele indult el 1930-ban az argentin puccsok időszaka és akkor engedélyezték hivatalosan a gyilkosságokat és a kínzásokat. S persze eltekintve a kommunista Osvaldo Pugliese dalaitól, a tangósok szinte mindig a hatalom csizmái előtt lengették a zászlajukat.
Dimitri Papanikasban, a könyv szerzőjében felmerül a jogos kérdés: lehet-e valaki – miközben a tábornokok bakancsát simogatja – egy lázadó és forradalmi zene művelője? Például az ismert Astor Piazzolla, aki a puccsita és kegyetlen tábornokok pénzén turnézott 1977-ben Európában. S nem volt hálátlan ezért: Los lagartos című dalát annak az Alfredo Astiz kapitánynak ajánlotta, akit a ,,halál szőke angyalaként” emlegetnek és arra használta a dal révén nyert népszerűségét, hogy segítségével beférkőzzön az eltűntek családtagjaiból összeállt csoportokba… Piazzolla még azt is le merte írni Memoárjában, hogy Argentínának szüksége volt egy bizonyos százalék fasizmusra. De amikor már máshonnan fújtak a szelek, gyorsan aktualizálta a nézeteit és a Falkland/Malvin-szigetek körüli háborút követően sietve kiadta a más eszmékkel teli Tanguedia-t. Aztán, az ugyancsak a tábornokok fiznanszírozta Mundial’78 című albumában később megváltoztatta, átírta a dalcímeket. De jó társaságban volt, hiszen Ennio Morricone ugyancsak elfogadta Videla tábornok nagylelkűségét és megkomponálta az akkori foci világbajnokság himnuszát.
Perszer ezeknek a viselkedési formáknak kevés köze van magához a tangóhoz, hiszen voltak olyanok, akik ugyanezt a zenét művelték és mégsem sütkéreztek kétes hatalmak bűvkörében.
A tangó halála című könyv azt a következtetést vonja le, hogy a tangó magas árat fizetett azért, hogy az argentin önazonosság részévé vált. A könyv Rodolfo Mederos keserű szavaival zárul, mely szerint ,,a tangó olyan, mint a latin – egy halott nyelv. Egyszerűen nem létezik. Amit látunk, az a színházaknak és a turistáknak szól … mint a divat”. S ez fáj.