Az Andok fennsíkját szó szerint emberemlékezet óta fejlett civilizációk lakják. A tó bolíviai partján fekvő Copacabana városától alig 40 kilométerre található Tiwanaku városa volt az időszámításunk előtti II. századtól egészen 1200-ig virágzó azonos nevű civilizáció központja, akiket aztán a Sillustanit is építő, délről érkező aimarák söpörtek el.
Az aimarák – akik bár jelentős szerepet játszottak a Tiwanako Birodalom bukásában – igen okosan, amit lehetett átvettek ellenségeiktől, így meglehetősen bonyolult öntözőrendszereket, naptárat alkottak, illetve komoly csillagászati és építészeti ismeretekre alapozták létüket, ez utóbbiak bizonyítékai a Sillustaniban magasodó chullpák is.
Mint minden perui földrajzi név, Sillustani is igazán az aimarául vagy kecsuául tudóknak mond sokat. Sillus annyit tesz köröm, llustani pedig csúszós, tehát a hely neve nyersen magyarra Csúszóskörömnek fordítható, de bevallom, hogy mind a mai napig nem tudom, hogy aimarából vagy kecsuából, mivel ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy a bolíviai–perui határvidéken melyik faluban beszélik az egyik vagy a másik nyelvet.
Nagy általánosságban bejön az a szabály, hogy Punótól északra a kecsuával, délre pedig az aimarával érdemes próbálkozni, ha rögtön be akarjuk lopni magunkat az Andok fennsíkjának amúgy igen szűkszavú és komoly népeinek szívébe. Kecsuául vagy aimarául csevegni egyébként nem kis kihívást jelenthet, részemről az egyszerű jó napotnál és néhány étel nevénél tovább nem is jutottam. Az első hallásra leginkább szuhaélinek tűnő „Kunamastasát”, azaz „hogy vagyunk, hogy vagyunkot” boldogan mondogattam mindenkinek, és élveztem a válaszul érkező „walikit”, azaz „jól köszt”, már ha egyáltalán válaszra méltattak.
Sillustani Punótól északra fekszik, tehát inkább aimara vidékről beszélünk, a fent említett Csúszósköröm elnevezés pedig e nép elöljáróinak sajátos temetkezési szokásaira utal. Míg az egyszerű aimara melósok jelöletlen sírokban fekszenek, addig az őslakos elit előszeretettel húzatott fel magának szorgos munkásaikkal 10-15 méter magas, mesterien összeillesztett kövekből épült síremlékeket, azaz chullpákat. Való igaz, a gránitdarabokat olyan precizitással csiszolták egymáshoz, hogy a chullpák felülete szinte tükör sima, az ember még a körmét se tudná beilleszteni a kőtömbök közé.
Az elit halála után mumifikáltatta magát, majd magzati pózban helyezve visszavonult az öröklétre ezekbe a lenyűgöző precizitással épített tornyokba, természetesen némi arannyal, ezüsttel és elemózsiával felszerelkezve a túlvilági útra. A toronyban találunk továbbá egy oltárt, és természetesen a múmia kamráját, aki befalazva ücsörög egy vesszőkosárban.
Amikor az Inka Birodalom az 1400-as években megjelent a Sillustani fennsíkján, hosszas háborúzás után belátta, hogy az aimarákkal nem tud mit kezdeni, ezért inkább szövetségre lépett a kolla-aimara kultúra népeivel. Ekkor jelent meg a birodalom hivatalos nyelve, a kecsua a régióban, és úgy tűnik, hogy az inkáknak is megtetszett a kőtorony-magzati póz kombináció a túlvilági kalandozások megkezdésére, így ők is emeltek jó néhány chullpát elhunyt arisztokratáik számára.
Az inka hódítás utáni időkben felhúzott tornyok sokkal kifinomultabb stílusban épültek, mint a korai aimara alkotások – az inka építészet kifejezetten jó hatást gyakorolt az addig szó szerint faragatlan aimarákra.
A chullpák építése igen embertpróbáló feladat lehetett, mivel a kőtömbökbe először rést kellett vágni, majd az apró hasadékba folyatott vízzel apránként kimetszeni a megfelelő formájú darabot. A műveletet csak a fagyos, májustól augusztusig terjedő időszakban lehetett végezni, ami nem éppen kellemes munkakörnyezet a 4100 méteres magasságban. Egy-egy, a spanyol hódítás miatt félbemaradt torony fedte fel a titkot, hogy miként emelték helyükre az aimarák a több száz kilós kőtömböket. Az épülő chullpák mellé épített, szintén kőből készült rámpákon vontatták fel az építőanyagot, gyakran akár 15 méteres magasságba. Végül szigorúan kelet irányába minden chullpán hagytak egy piciny rést, ahol a nap sugarai bevilágítottak a torony mélyén fekvő halotthoz.
Mint annyi minden jónak inka földön, a chullpaépítésnek is a spanyol hódítás vetett végett. Az aranyra éhes konkvisztádorok, mivel annyi sütnivalójuk nem volt, hogy megkeressék az bejáratot, a kincseket keresve inkább lerombolták a chullpákat, az új temetkezési tornyok építését pedig betiltották, aminek minden bizonnyal a kor aimarái legalább annyira nem láthatták értelmét, mint XXI. század hozzám hasonló utazói.
A hódító spanyolok sem bírtak az aimarákkal az 1500-as évek derekán, akárcsak az inkák száz ével korábban, így az oszd meg és uralkodj elvet követve Pizarróék inkább felajánlották nekik, hogy segítsenek elbánni az Inka Birodalommal, cserébe pedig osztozznak majd az új területeken. Az aimarák így szövetkeztek az európaiakkal, elárulták az inkákat, cserébe pedig végül nem kaptak semmit, csak a rabszolgasorsot Potosí 3800 méter magasan fekvő bányáiban. A történelem viharai ellenére a nemzetség mind a mai napig etnikailag meglehetősen homogén egységet alkot, amióta pedig Evo Morales az ország elnöke, lassan-lassan véget érni látszik az 1500 óta tartó intézményes elnyomásuk.
A toronyépítők leszármazottjai mind a mai napig Sillustani chullpái árnyékában laknak, és életkörülményeik vajmi keveset változtak az elmúlt 500 év során. Vályogházaik előtt az alpakák és a lámák egykedvűen rágcsálják a szalmát, a döngölt földpadlójú szobákban ugyanolyan kézzel szőtt aguayók díszítik a szalmazsákokat, mint pár száz évvel ezelőtt. A XXI. század aimarái ugyanazokat az egyszerű, ám egészséges, kukoricából, krumpliból, halból és szárított lámából, azaz charque kanból álló ételeket fogyasztják, mint felmenőik, nem hiába élik meg sokan közülük a számunkra matuzsálemi 100-110, néha 120 éves kort is.
Az őslakosok a mezőgazdaságban is egyedülállót alkottak, ugyanis a maguk módján az Umayo-lagúna partján egyfajta ősi hidropónikus kertészetet építettek. A lagúna vizét bevezették a krumplival és kukoricával bevetett földdarabok közé, így a száraz időszakban sem kellett öntözni a termést, az éjszakai fagyokat pedig a tó napközben felmelegedő vize enyhítette.
Ottjártamkor erre szükség is volt, mivel a zord hegyvidéki éghajlaton még a nyár sem volt éppen magával ragadó. Az indián lánykák kipirult arccal havat lapátoltak, néhányan legelni vitték a lámáikat vagy birkáikat, a lagúna partján itt is, ott is vörös szoknyák villantak, úgy tűnt, hogy megállt az idő az ősi indián temető tövében, mintha csak a XV. században tettem volna kirándulást.
