A koka azonban sokkal több mint egyszerű alapanyag, amely kevesek kapzsiságát és sokak szenvedélyét hivatott kielégíteni.
A kokát – amit a prekolumbián kultúrák, mint az “hoja milenáriát”, azaz millenáris levelet ismerik – évezredek óta használja az emberiség, többnyire javára. Az andoki régióban élő népek számára már Krisztus előtt 2500-óta a koka fontos rituális kellék, amikor Európa jó része még a korai bronzkor sötét éveit nyögte. A Tiwanaku, később pedig az Inka Birodalomban pedig már megbecsült haszonnövényként termesztik az Erythroxylum cocát.
Valahogy úgy tűnik, hogy mint sok más, az európaiak előtt addig ismeretlen anyaggal, úgy a kokával sem voltunk képesek mit kezdeni.
A kezdet kezdetén, legalábbis amikor felfedeztük az Újvilágot, mint az ördög növényét, gyorsan betiltottuk azt, majd amikor rájöttünk, hogy leveleket rágva tovább húzzák egykor szabad rabszolgáink az ezüstbányákban és még enni is kevesebbet kell adni nekik, akkor gondosan mindenkivel rágattuk a kokát.
Azt mindig is sejtettük, hogy sok mindenre jó lehet a trópusi növény levele, azonban az európai tudósoknak sikerült a legrosszabbat – egyesek szerint a legjobbat – kihoznia az amúgy ártalmatlan bokorból. A 19. század végén egy Niemann nevű vegyész izolálta először a dollármilliárdokat mozgató alkaloidát, a kokaint, és alig néhány évtizeden belül az euforizáló kristályok rajongói között már olyan nagy neveket találunk, mint Freud vagy a képzeletbeli Sherlock Holmes. A kokain megindult világhódító útjára.
A 20. század elején egy John Pemberton nevű vegyész, aki elkeseredetten próbált megszabadulni morfiumfüggőségétől, készített egy Coca-Cola néven ismert főzetet, amely karrierje hajnalán nem kevesebb mint 9 milligrammot tartalmazott az alkaloidából, amit aztán 1903-ban végül mellőztek a receptből.
Aztán jöttek az őrült hatvanas évek és a nyugati világ csillapíthatatlan kábítószerszomjával, a kokain klórohidrát pedig az egyik legjövedelmezőbb illegális kábítószerré avanzsált.
A kokain kereskedelméből kormányok egész sora finanszírozta sötét üzelmeit, a csillagászati összegeket mozgató biznisz államcsínyeket pénzelt, demokráciákat döntött romba, semmirekellő bűnözőkből csinált kiskirályokat, és nem mellékesen milliók életét nyomorította meg.
Latin-Amerikában megszülettek az első narkóállamok, Bolíviában például Roberto Suárez Gómez a gyarmati idők exportmonopóliumaihoz hasonló kokain trösztöt épített a Chaparé régió kitűnő minőségű és magas hatóanyag tartalmú kokatermésére. Az üzlet olyan jól ment, hogy Suárez a „Corporación” bevételeiből 1980-ban hatalomra segítette a véreskezű García Meza bolíviai diktátort, megvásárolta gyakorlatilag a fél DEA-t és szállított a CIA-nak is nem kevés fejtörést okozva Washingtonnak.
Azt a tényt, hogy a koka önmagában még távolról sem kábítószer, valahol még az ENSZ is elismeri, ennek ellenére hosszú éveknek kellett eltelnie, mire végre a mi mákunkhoz hasonlóan rendkívül veszélyes növény fogyasztását legalizálták. Szó, mi szó, a legtöbb andoki országban azért mind a mai napig több kokát termesztenek, mint amennyit a legális piac kereslete indokolna.
Bolíviában azonban a koka olyan természetes hozzátartozója a melósok mindennapjainak, mint nálunk a barna szofi vagy a vadászlikőr, csak éppen sokkal egészségesebb azoknál.
Santa Cruzban és La Pazban lépten-nyomon fél arcukra feldagadt utcaseprőkbe, takarítókba, építőmunkásokba és taxisofőrökbe botlottam, és először nem volt világos, hogy milyen népbetegség sújtja a bolíviai munkásosztályt. Aztán beugrott, hogy itt bizony az acullicóról, azaz a kokalevelek rágcsálásáról van szó, amit jó pár ezer éve művelnek a környék lakói. A szokás annyira elterjedt, hogy egy átlagos munkanapon a melósoknak négy kokarágó szünetet ír elő a munkatörvénykönyv helyett alkalmazott munka-szokásjog.
Zöldfülű európaiként alig vártam, hogy végre kipróbáljam, milyen hatással is lesz rám a misztikus növény. Az első piacon vettem öt bolivianóért egy negyedkilónyit a kokából, és megkezdtem a majszolást. Hát nem volt éppen felemelő élmény, mivel nem volt különösen jó íze a leveleknek, és a hatásukat sem éreztem.
Amikor a Cochabambából La Paz felé kapaszkodó autóbuszon a magassági betegségtől belenyilallt a fájdalom a fejembe, még a legintenzívebb rágcsálás sem segített sokat, pedig a papírforma szerint a koka enyhíti a soroche, vagy más néven puna okozta fájdalmakat. Akkor a megoldást egyébként egy aimara néni tanácsára bevett ősi inka aszpirin jelentette, ami pillanatok alatt elbánt a migrénnel.
A levelek áldásos hatását először akkor éreztem, amikor hajnalban a Machu Pichura kapaszkodva az inka lépcső első 15 perce után világossá vált számomra, hogy se oxigénnel, se izomerővel nem fogom győzni egyhuzamban a 3000 méterre vezető kaptatót az 50 centi magas kőlépcsőkön. A kikövezett ösvény tövében elköltött reggeli után, ahogy azt egy taxis tanította, a leveleket erezetüktől megszabadítva kezdtem el rágcsálni, majd, hogy az ember szájában a különféle áldásos hatóanyagok megfelelően kioldódjanak, némi szódabikarbónát is a nyelvem hegyére helyeztem.
Így már a levélkék íze valamivel fogyaszthatóbb volt, sőt, mintha a fáradtság is elszállt volna. 10 percen belül pedig már széles mosollyal a képemen kaptattam fel a Machu Pichura, sőt, ha már ilyen jól bírtam, akkor az inka fellegvár fölé magasodó oromra is felgyalogoltam.
A koka úgy tűnik, tényleg segített a fizikai megterhelés és a légszomj tüneteinek enyhítésében, és minden bizonnyal az izmok oxigénellátását is javította. Azóta ha nem is túl gyakran de szívesen boleárolok-olok vagy, ahogy aimrául mondják pikcharolok, Peruban pedig chakcharolom a kokát. E cikk hosszúra nyúló pötyögése közben a La Paz és Oruro közötti autóbuszon például kifejezetten jól jött a levélkék frissítő hatása.
A tudomány mai állása szerint egyébként a koka csupa életerő egészség. 13 alkaloidát tartalmaz amelyek közül csak egy hatalmas karriert befutott kokain, amely természetes formájában igen lassan szívódik fel a szervezetben és káros hatása éppen ezért a tudomány mai állása szerint nem dokumentált.
A többi 12 alkaloida is kifejezetten jót tesz a szervezetnek: frissítik a szellemet, megregulázzák az inzulinháztartást, és serkentik az emésztést. A Harward Egyetem kutatásai szerint 100 gramm kokalevél közel 3 gramm káliumot tartalmaz, amely erősíti a szívműködést, továbbá alfa- és béta karotinokat, riboflavint E és C vitaminokat, jó adag vasat, kalciumot, magnéziumot is jelentős mértékben mutattak ki a kutatók.
A kokalevél tehát köszönő viszonyban sincs a belőle kivont kábítószerrel, függőséget nem okoz, ellenben rendkívül sok jó tulajdonsággal bír és szerves része az Andok őslakos kultúrájának. Peruban és Bolíviában minden háztartásban megtalálható a levél, a hotelekben pedig ingyen kapja a magassági betegséggel küszködő látogató a kokateát. Arról nem is beszélve, hogy nincs is jobb egy dolgos nap reggelén mint egy jó mate kokával, boldóval és mentával.
Egy szó, mint száz az óceán ezen oldalán nem igazán értik a nagy nyugati felhajtást a koka levél körül. Itt már több mint 4000 éve fogyasztják ezt a mágikus tulajdonságokkal nem véletlenül felruházott levelet, a fehér ember pedig alig 40 éve kapott rá a kokainfogyasztásra. Különben is a gyilkos fehér por felét az gringók szippantják fel az Egyesült Államokban, a maradékon meg a fejlett világ orrai osztoznak. Ilyen megvilágításban pedig tényleg sok kérdést vet fel, hogy vajon miért is kellett Agent Orange-el permetezni a bolíviai őserdőket, vagy pedig miért is finanszírozott az USA helyi háborúkat Latin-Amerika-szerte valami olyan ellen harcolva amit leginkább csak saját magának köszönhet.
„Az Andokban mi csak rágcsálunk – a kokainból befolyt pénzek nem maradnak Latin-Amerikában, hanem európai és amerikai bankok mossák azt tisztára Kérdezem én, mi közünk az egész drogháború-ügyhöz ? ” – foglalta össze a kérdést józan paraszti ésszel Juan Sonco, a kecsua származású sofőr.
