Amikor Muhammad Ali pont úgy nézett ki, mint a ghánaiak

A hatvanas évek elején mindenki, aki számított, Ghánába igyekezett. A politikusok éppen úgy, mint a szórakoztatóipar nagyágyúi. A nyugat-afrikai ország nem oly rég vívta ki a függetlenségét, elsőként a kontinensen.  Az új országba, az egykori Aranypartra csak úgy sereglettek a gyarmatosítás elleni harc aktivistái, a fejlődés úttörői, a függetlenség elkötelezettei, a kiváncsiak és a forradalmárok.

Sokaknak romantika volt ez, másoknak, az afro-amerikaiaknak “hazatérés”. Senkit nem lepett hát meg, amikor híre ment: az akkor még nagyon fiatal, de már nagyon híres bokszoló, Muhammad Ali is ott kezdi több országot érintő afrikai útját. 1964-et írtak: ez volt az az év, amikor Cassius Clay első világbajnoki címmérkőzésén a 7. menetben kiütötte Sonny Listont, és másnap bejelentette a sajtónak, hogy csatlakozott az Iszlám Nemzete nevű afro-amerikai csoporthoz. És a nevét is megváltoztatta: először még csak Cassius X-re, aztán lett Muhammad Ali.

Három hónappal később barátja és mentora, a polgárjogi harcos Malcolm X. hatására úgy döntött: egyfajta zarándokutat tesz, ellátogat ősei földjére, Afrikába. “Látni akarom az afrikaiakat, találkozni akarok a testvéreimmel” – jelentette ki. Hát így érkezett meg május közepén Accrába, ahol mindenekelőtt az egységes Afrikáról álmodó Kwame Nkrumah-val szeretett volna megismerkedni, aki 10 évig tartó harccal vívta ki Ghána függetlenségét 1957-ben. Ő lett az ország első elnöke is. Ali kicsit csalódott, amikor a repülőtérre a külügyminiszterét küldte ki eléje. Mikor végül szemtől szemben álltak egymással, Mkrumah hagyományos ghánai viseletet, kentét ajándékozott neki. Méghozzá olyant, amilyent az ashanti királyi családban viselnek.

Az államfő és a világbajnok kölcsönösen tiszteletéről biztosította a másikat: Nkrumah azt is javasolta Alinak, hogy csavarjon még egyet a nevén. Legyem Muhammad “Kwame” Ali. A kwame szombatot jelent – azon a napon szállt le a bokszoló Accrában. És, miután látta, hogy a fiatal sportoló éppen a lelki útját kutatja, két könyvét is neki ajándékozta. Mindkettő pánafrikai politikai filozófiájáról szólt. Sőt még tippeket is adott neki, hogyan léphetne fel otthon a politikai hatalom ellen. Az elnök vélhetően kitűnő PR-eszközt látott az amerikai sportolóban. Azt meg már állítólag külön égi jelnek tekintette, hogy hét év különbséggel ugyan, de egyazon napon hagyta maga mögött gyarmati sorsát Ghána és régi nevét Muhammad Ali: március 6-án.

A világbajnok mindenre rácsodálkozott, amit látott: Accra járdáira, a tülkölő buszokra és taxikra, a közlekedési lámpákra, a sokemeletes házakra. Különösen a klubok és az éttermek tetszettek neki, ahol a fehér és a fekete vendégek egymás társaságában mulatták az időt. A Makola piacon hangosan alkudoztak a vevők és az árusok, kacagó gyerekek szaladtak az utcákon. A város tele voltak hangokkal, színekkel és illatokkal. Ali azt magyarázta az egyik riporternek, hogy a fehérek direkt eltorzítják Afrika képét, nehogy a fekete amerikaiak meg merjék látogatni őseik földjét. “Soha nem beszéltek nekünk a gyönyörű virágokról, a pompás szállodákról, a szép házakról, a strandokról, a nagyszerű kórházakról, iskolákról, egyetemekről”.

Ali többnyire az államfőtől kapott kentében járta Ghánát: a helyiek pedig boldogok voltak, hogy úgy néz ki, mintha egy lenne közülük. Minden alkalmat, minden sajtótájékoztatót megragadott, hogy népszerűsítse az Iszlám Nemzete ideológiáját, amely néhány ponton nem volt nagyon idegen a nemrég függetlenné vált Ghánáétól. Az akkori újságok beszámolói szerint olyanokat mondott, hogy a fehérek soha nem mondanak igazat Afrikáról. Vagy hogy bánj úgy minden feketével, mintha a testvéred volna, a fehérek ezt úgysem teszik meg. Megtapsolták.

Mindenhol tömeg verődött össze, ahol megjelent, és a karizmatikus bokszoló mindenhol politizált. Egyszer például arra biztatta a hallgatóit, hogy gondolkozzanak el azon, nem kellene-e levetniük fehér gyarmatosítóik neveit, és helyette saját csodás örökségüket a keblükre ölelniük. Feltűnt neki ugyanis, hogy sok ghánainak, akivel találkozott, angol, portugál vagy holland neve volt – ezek a nációk mind uralták valaha az Aranypartot.

Ali összesen két hetet töltött Ghánában, sok helyen járt és rengeteg emberrel találkozott. Az őserdők között fekvő királyi városban, Kumasiban a legnagyobb népcsoport, az ashantik királyával, Asantehene II. Prepeh-vel is. Néha maga Nkrumah elnök kísérte, és a korabeli sajtóbeszámolók szerint mindenhol őrületes volt a fogadtatás. És ha már az ashantik földjén járt, megnézte a 17. században élt pap és államférfi, Okomfo Anokye kardját is. Amiről azt tartják, hogy ha egyszer valaki ki tudja rántani a helyéről, akkor szétesik az ashati királyság. Ali nekiveselkedett mind a 96 kilójával és világbajnoki címével, de kudarcot vallott.

Az úton több csecsemőt puszilt meg, mint bármelyik elnökjelölt – mondta róla Howard Bingham, aki 30 évig volt a fotósa. Aztán ott voltak a nők. Ali minden lehetséges alkalommal elszakadt kísértétől, hogy a helyi lányokkal pózoljon egy-két kép erejéig. Ezen túl tartott bokszbemutatókat stadionokban, járt az accrai állatkertben, táncolt az egyik helyi klubban, a Caprice-ban is. Végigkóstolta a ghánai ételeket, nem volt oda a földimogyoró-levesért, rajongott viszont a friss kókuszért. Amikor végül hazautazott, a sajtó azt írta: látogatása volt minden idők legnagyobb társasági eseménye Ghánában. Korábban Grace Kelly előző évi vizitjét tartották annak, de ezt a véleményüket most felülbírálták.

“Muhammad Ali nemcsak a legnagyobb volt: mindenkié volt” – írta róla később egy költő, Maya Angelou. 1964 tavaszán két hétig Ghánához tartozott. Ez volt az első nagy utazása. Azt mondta róla: “Amerikában minden fehér – Jézus is, Mózes is, az angyalok is. Örülök, hogy itt valódi emberekkel lehetek.”