A két várost ugyan repülőjárat is összeköti, ám jóval olcsóbb megoldásnak bizonyult autóbusszal útra kelni, bár később kiderült, hogy igencsak embert próbáló feladat 29 órát zötykölődni egy minden képzeletet alulmúló kimustrált busszal.
Az első meglepetés a buszpályaudvaron ért, ahol kiderült, hogy a belföldi, egészen elviselhető minőségű buszokkal ellentétben – Santa Cruzba csak egy kimustrált, matuzsálem közlekedik.
A második pedig akkor, amikor a fedélzeten olyan kép fogadott, mintha egy kosztümos filmbe csöppentem volna. Nagyjából 30, 19. századi egyenruházatot és frizurát viselő mennonita ücsörgött a buszon, megfelelő mennyiségű óbégató csecsemővel és szintén egyen szoknyát és pártát viselő asszonyaikkal karöltve.
A paraguayiak mindig is viccelődtek azzal, hogy a mennoniták, bár nagyon dolgosak, nem éppen felemelő élmény a közelükben tartózkodni, mivel rendkívül átható sajtszagot árasztanak. A teória igaznak bizonyult, de azért mégis mellbevágó volt, hogy a menók ilyen rettenetesen büdösek legyenek. Később az egyik Onedin kapitányhoz hasonlatos, kantáros gatyás forma elmondta, hogy már egynapos út állt mögöttük, így valamivel érthetőbb volt a penetráns sajtszag, ám ez nem tette a légkört sokkal elviselhetőbbé.
Általánosságban a mennoniták egyébként meglehetősen dolgos és békés népek, amit rejtélyes módon a világon valamiért sehol sem volt képes tolerálni a mindenkori államhatalom. A Menno Simons anabaptista lelkész által életre hívott közösség tagjai, vallásos meggyőződésből nem fognak fegyvert és semmilyen világi hatalomra sem esküsznek fel. Talán, éppen azért mert létezésük öt évszázada alatt minden kétséget kizáróan megbizonyosodhattak arról, hogy kevés kivételtől eltekintve, egy világi hatalom sem hajlandó békén hagyni a kalapos-pártás társaságot, hogy azok kedvükre megműveljék a sivatagokat, gyártsák a sajtot meg a joghurtot és parádézzanak vaskerekes kordéikon, ahogy azt tették hosszú menekülésük során a holland Németalföldtől, az orosz sztyeppéken át a paraguayi pampákig.
A némileg hazátlan mennoniták javára legyen mondva, hogy a puritán protestáns erkölcs vezette napjaikat hangyaszorgalommal végigdolgozzák, ami kivívta a környezetükben élő „őslakos” paraguayiak, bolíviaiak, argentinok, mexikóiak és még ki tudja, milyen dél-amerikai népek tiszteletét. Viszonylag hosszú paraguayi és egyre hosszabbra nyúló bolíviai tartózkodásom alatt senkit nem hallottam rosszat mondani a menókról, leszámítva a sajtszagot, de talán ez is relatív, mert a magára valamit is adó, naponta minimum háromszor zuhanyzó paraguayi szemében az átlag napi egyszer mosdó európai is egy piszkos fráter.
Visszatérve a kantáros gyatyás útitársainkhoz és a Steltur Trans Rosario névre keresztelt csotrogányához, néhány perc helyezkedés után keserűen kellett tudomásul vennem, hogy bár a lég kondi nem működik, cserébe viszont szivárog és mit ad isten pont az én ülésem fölött kapott léket a rendszer, bár az is igaz, hogy ötven fokos sajtszagban szinte fel sem tűnik a hátadon végigfolyó hűtővíz.
Amikor az ember háborgó szaglóidegei végre érzéketlenné váltak volna, akkor jött csak a fekete leves, egy hasmenéses menonó poronty jóvoltából, aki minden képzeletet felülmúlóan erős bűzzel árasztotta el az amúgy is orrfacsaró bukéjú buszt.
A szag ellen mindenki úgy védekezett, ahogy tudott. A mellettem helyet foglaló bolíviai üzletember, akinek 29 óra alatt csak a 24 doboz sör elfogyasztása után beálló néhány órás etilikus kóma szegte szavát, valamilyen pacsulival átitatott ronggyal takarta el az arcát, de az alól is folyton ömlött belőle a szó. Én pedig a laposüvegbe rejtett utolsó néhány korty paraguayi Etiqueta Negrával próbáltam érzésteleníteni magamat, egészen addig még a flaskát el nem kunyerálta a bolíviai biznisz man, aki magába töltötte a tartalmát, majd kedvesen a vállamra ájult.
A rövid és nem éppen pihentető alvás után a hajnal a Mariscal Estigarribiai-i határállomáson ért. A Gran Chaco Borreal közepén kevés ennél kietlenebb állomáshelyet tudok elképzelni egy határőr számára. Az ellenőrzőpont a fent említett senki földje közepén álló bódé, amelyet néhány kóbor kutya és guaraní indián, pár tucat ördögszekér és néhány SENAD ügynök vigyáz.
A SENAD, azaz a kábítószer-ellenes hatóság emberei ránk se hederítettek, ők már jól tudják, hogy Paraguayból maximum marihuánát csempésznek északra, őket pedig inkább a Bolíviából délre áramló kokain érdekelte.
A Gran Chacót, ami guaraní nyelven „vadászok földjét” jelent, a lexikonok „közepesen száraz mélyföldként emlegetik”. Amikor én ott jártam a „teljesen száraz dögmeleg, nagyon mély homokos föld„ elenvezés sokkal inkább illett rá.
Transrosariónk körülbelül nyolc órát küzdött a több száz kilométeres föld- vagy homok úton, ugyanis a büszkén Ruta Transchacónak nevezett út nagy része nem betonozott, hanem egyszerű puritán földút ami csak úgy vezet a határban, vég nélkül, ameddig a szem ellát.
Egyes helyeken, például a semmi közepén álló vámhatóságok ellenzőpontjai előtt és után 20 – 20 méteren kiváló minőségű kétsávos országutat találunk, majd a következő 500 kilométeren a tengely középig érő homokban csak két keréknyom jelzi, hogy merre is vezet a Ruta Transchaco.
A Chaco arról is híres, hogy a régió egyik legkellemetlenebb klímájú vidéke ez. Este hideg van, napközben 50 fok, eső alig esik, cserébe, ha elered, akkor az egész síkság egy hatalmas medencévé változik és még a legkisebb folyó is dühöngő árként sodor el mindent, ami az útjába kerül.
A körülbelül 650 000 négyzetkilométernyi pampát másfél tucat indián törzs lakja, akiket a történelem során hol a brazil, hol a paraguayi, néha pedig az argentin földbirtokosok próbáltak kiirtani kisebb-nagyobb sikerrel.
A Gran Chaco Borreal gyomra mellesleg némi olajat is rejt, ami miatt Paraguay és Bolvia latin-amerika XX.századi történelmének egyesek szerint legértelmetlenebb, mások szerint legfontosabb háborúját vívta 1932-től 1935-ig.
Legértelmetlenebb, mert a Chaco-háborút igazából nem Paraguay és Bolívia vívta, hanem a Standard Oil és a Shell, az Andok lábánál fekvő feltételezett olajkincsek kiaknázásáért, amiről kiderült, hogy legalábbis Paraguayban nem sok van. Értelmetlen, mert a több mint 100 000 áldozat jó részével a denge-láz a különböző rovarok, paraziták és hüllők csípései és marásai, az ivóvíz hiánya és a csapnivaló élelmezés végzett.
Értelmetlen, mert Paraguay, annak ellenére, hogy jelentős területeket szerzett sikeres hadjárataival, azok jó részét feladta a háborút lezáró békeszerződések aláírásával, egy szó, mint száz, miden háború értelmetlen, de a Chaco-háború különösen fölösleges vérontásnak bizonyult.
A múlt tükrében már érthető, hogy a Chacó földútjain unos-untalan valamilyen fegyveres testület ellenőrőz pontjaiba botlottunk, amik közül a paraguayi vám és természetvédelmi hatóság állomáshelye volt a leg figyelemre méltóbb, ugyanis a mellett, hogy itt találkoztam a világ minden bizonnyal legmocskosabb angol wc-jével, a rögtönzött bódék mellett, a tyúkólak körül hatalmas elkobzott ara-papagájok falatozták kényelmesen a mangót az árnyékban tererét kortyolgató közlegények társaságában.
Ha az alap csomag, amit a Steltur nyújtott a sajtszagú menókkal és a vállamon pihenő bolíviai üzletemberrel nem lett volna még elég, akkor tovább borzolta a kedélyemet, amikor az egyik ellenőrző pontnál a vámosok több fekete zsákra bukkantak az ülésem alatt, melyek, mint kiderült egy idős hölgyhöz tartoztak.
A csomagok felfedezése után a csempész néni legalább egy órán át tárgyalt a vámosokkal, majd részletesen elsápogta, „hogy milyen drágák lettek a hatóságok kérem szépen az utóbbi időben.” Mint kiderült, a hölgy több tucat zsáknyi valamit kívánt kivinni Paraguayból, persze mindenféle adó és exportvám kifizetése nélkül. Betyár becsületére legyen mondva, hogy legalább bocsánatot kért, hogy az én ülésem alá is rejtett néhányat a titokzatos fekete szemeteszsákokból.
Azon már nem is akadtam fent, amikor Transrosáriónk, immár a sivatag bolíviai oldalán a civilizációtól több száz kilométerre nagyot nyögött majd egyszer csak leállt. A helyzet súlyosságára a paraguayi sofőr káromkodásaiból lehetett következtetni, amely a guaraní nyelv legszebb gyöngyszemeivel lepte meg a magamfajta utazót.
A gyöngyöző homlokú – az út alatt egymást váltó sofőrök pillanatok alatt szerelővé változtak, eltűntek a busz alatt, majd alig 5 perc alatt nyakig olajos lettek, végül pedig egy óra alatt újjáépítették öreg buszunk hűtőjét és légszűrőjét, amely nagy horkanások közepette, több mint egy nap rázkódás után leszállított Santa Cruzba, a Bolíviai Többnemzetiségű Állam legnagyobb városába.
A Santa Cruz-i Bimodal buszterminál afféle Bosch képhez hasonló purgatóriumként fogadott minket, különböző célállomásokat fejhangon hadaró vocerókkal, azaz kikiáltókkal, akik tíz másodperc alatt legalább negyvenszer tudják elhadarni, hogy „Lapazlapazcochabambalapazcochabambalapazlapaz”, így helyettesítve az elektronikus kijelzőt, amely ha Bolíviában is étezne, több ezer ember munkája szünne meg egycsapásra.
Bár a Transchacón töltött 29 órát egyhamar nem ismételném meg, egyszer mindenképpen megérte a semmi közepén órákat buszozni, elmerengeni azon, hogy a poros földút mellett bóklászó guaraní kislány vajon mi járatban lehetett a legközelebbi emberlakta településtők mondjuk száz kilométerre, és a Villa Montéban lehúzott tamarind-levet sem cserélném el semmiért, akárcsak a mennonita bácsival végig parolázott három-négy óra is minden bizonnyal meghatározó élmény marad. Köszi Gran Chaco és Transrosiario.
