Egy évvel ezelőtt, ott jártamkor megbukott az első nem-colorado kormány, a hatalomba pedig visszatértek az ország régi urai, úgy fest, hogy nyugaton a helyzet még mindig változatlan.
Holnap útlezárás, némileg alkotmányellenes kicsit fárasztó, de mindenképpen alkalom arra, hogy betekintsünk a rendhagyó paraguayi politika kulisszatitkaiba.
Egy év alatt valóra vált a progresszív paraguayi szektorok legsötétebb rémálma: Lugo megbuktatása után a hatalomra kerülő Frederico Franco vezette PLRA (Partido Liberal Auténtico Radical) kormány ugyanis villámgyorsan kitakarította az államkasszát és rekordot állított fel az egységnyi idő alatt politikai – és anyagilag gyümölcsöző – pozícióba jutatott barátok és üzletfelek számában.
A Franco-kormány hihetetlen módon regnálása 15 hónapja alatt 24 ezer állami állást osztott szét hívei között. A sietség nem volt véletlen, hiszen a PLRA pontosan tudta, hogy esélye sincsen a következő választásokat megnyerni, így minél gyorsabban kellett összeharácsolni, amit csak lehetett.
Ám Franco után jött csak a feketeleves, mivel az enterim PLRA kormányt követően – a papírformát követve – ismét a korábban nem kevesebb, mint 69 évig kormányzó Coloradók kerültek hatalomra, mégpedig a Latin-Amerika talán legnagyobb cigaretta csempészéből, előbb drogbáróvá, majd államfővé avanzsált Horacio Cartes vezetésével.
Cartes után boldog-boldogtalan nyomoz, ám ez szemmel láthatóan egy cseppet sem zavarja a Mercosur keblére visszatérő Paraguay elnökét. A DEA gyanúja szerint például a colorado vállalkozó cigarettacsempész-kapcsolatait és útvonalait kihasználva az olyan nagyobb hozzáadott értéket képviselő áruk kereskedelmére váltott, mint a kokain és a marihuána.
Az ENSZ éves drogjelentéséből kiderül, hogy a guaraní ország évente nem kevesebb, mint 5900 tonna kenderszármazékot termel, e mennyiség exportja többszörösen meghaladja az ország összes, a külkereskedelemből származó legális bevételét. Paraguay első és legnagyobb pénzeket mozgató kiviteli terméke jelen pillanatban tehát, bármilyen furcsán is hangzik, a marihuána, melyet a kokain követ, és amely cikkek külkereskedelme egyben az ország legfontosabb gazdasági ágává nőtte ki magát.
Cartes érdekeltségei után szaglásztak az argentinok is, ahol nem is olyan régen még a csempészett cigaretta piac 60%-át terítette a jelenlegi államfő, illetve a brazil törvényhozás is vizsgálódik az ország marihuána fogyasztásának jó részét kielégítő – a rossznyelvek szerint – Cartes kezében összpontosuló kartell után.
Egy szó, mint száz, bejött a papírforma és Paraguay igazi narkódemokráciává vált. A nép- és parasztpárti kormány által nagy nehezen részben keresztülvert adóreformot rendre elgáncsolja a colorado többségű parlament, ami nem is meglepő, hiszen miért is szavazná meg a sok földbirtokos képviselő a bevételeiket megcsapoló, a mezőgazdasági termékeket 10%-os adóval sújtó IAGRO-t. Elvégre akkor a szabadrablásnak vége szakadna, és olyan felháborító helyzet állna elő, mint Argentínában, ahol a szójatermesztők 25%-os adót kénytelenek fizetni a génmanipulált Monsanto Soya BT exportja után.
A coloradók azonban szemmel láthatóan nem elégszenek meg a busás hasznot hajtó szürkésfekete gazdaság részleges ellenőrzésével, bőven akad még mit rendbe tenni az országban.
Északon például továbbra is mozgolódnak-zúgolódnak a parasztok. Concepción az ellenállás melegágya, hihetnénk a helyi újságok tudósításaiból, amiket rendre átvesz a nemzetközi sajtó is. Régi bevett szólamokat zeng a média: kommunista narkógerillák tartják rettegésben Arroyitót és Horquétát, egy-egy rendőr meghal itt, egy magtárat felgyújtanak ott. Tiszta hetvenes évek, amikor még a Kondor-terv bontogatta szárnyait a dél-amerikai vidéken.
Perverz módon a média éppen a földért folytatott harc igazi áldozatairól nem szól – nevezetesen arról a tucatnyi, a nagybirtokosok bérgyilkosainak áldozatául esett parasztról és több ezer otthonát hátrahagyó családról, akik Észak-Paraguay militarizálása óta fordítottak hátat az őket jogosan megillető földeknek.
Cartes parlamenti többségének hátszelével pillanatok alatt keresztül vitte azt a törvénytervezetet, mely most felhatalmazza az államfőt a hadsereg bevetésére – természetesen a parlament jóváhagyását mellőzve – a rakoncátlan északi földművesek ellen.
A paraguayi kommunista gerillák jelenléte ürügy csupán – mese habbal mondhatnánk – a legalább 15 főt számláló egykori Paraguayi Népihadsereg vezetője már hosszú évek óta a Tacumbú fegyház cellájában csücsül. Talán soha nem is volt igazi fegyveres ellenállás Concepciónban, ami a háttérben zajlik nem más, mint az apró, háztáji, családi gazdaságok és a multinacionális agrobiznisz többszázezer hektáron génmanipulált szóját termesztő, jórészt brazil nagybirtokosainak, valamint a colorado elit támogatását élvező marhatenyésztő „narkó-cowboyok” harcáról.
Ha ez még nem lenne elég az ország régi-új urai az oktatástól kezdve az energetikai szektoron keresztül, a hatalmas paraguayi édesvízkészletekig, az egészségügyön át most éppen minden privatizálnak. A parlament előtt az „Ley de alianza público-privada”, ami minden bizonnyal az utolsó szeg egy hatékony paraguayi állam koporsójában.
Amit a híradások „a külföldi befektetések élénkítéseként”, netalán a „befektetőbarát légkör kialakításaként”, avagy a „felpörgő paraguayi gazdaságként” emlegetnek, nem más, mint az a kormánynak tejhatalmat adó jogszabály melynek alapján, rendeleti úton lehet – rendkívül előnyös feltételek mellett – koncesszióba adni az egyetemektől kezdve a néhány közkórházon át gyakorlatilag mindent.
„Ha pedig mindez egy végtelenül korrupt politikai elit által vezetett országban történik, akkor ez maga lesz a törvényesített szabadrablás” – magyarázzák az útlezárásra gyülekező fiatalok.
Ezért zárták le tehát a Santanít Asunciónnal összekötő országutat a tüntetők. A guaycai kereszteződésben idén többen gyűltek össze, mint amikor Lugót elmozdították a hatalomból, ami nem is meglepő.
Akkor nem forgott kockán széles néprétegek megélhetése, avagy a tömegek nem fogták fel, hogy ebbe az irányba mutatnak a politikai folyamatok. Amikor viszont tömeges leépítésekkel fenyegetnek a privatizálások, ezrek vonultak az utcára, hogy a kormány politikája ellen tüntessenek.
Míg odahaza a társadalmi mozgalmak rémálma az eső és a hó, a dél-amerikai pampán a rekkenő hőség a legnagyobb ellenség a gumibot és a könnygáz után.
A közel ötven fokos hőségben mindenki úgy védekezik a nap sugarai ellen, ahogy tud. Én például sehogy. A kalap és a hosszú ujjú ing otthon maradt, együtt pihennek a hátizsákban az 50 faktoros napvédőkrémmel.
Alig 15 perccel ez előtt még megmosolyogtam a napernyő hiányában lapulevéllel a fejükön vagy néhány levágott lombos ág árnyékában demonstráló aktivistákat, most viszont már mindent értek. Hamarosan elfogy a másfél liter víz, szépen vörösre ég az ember karja, valahol a forradalmi hevület is alább hagy, és kénytelen-kelletlen az imperialista Coca-Cola óriásplakát árnyékában kerestem menedéket.
Nem úgy a helyiek. Egész tantestületek, önkormányzatok munkatársai, tanfelügyelők, a víz- és áramszolgáltató dolgozói, diákok, újságírók, parasztok lepték el a kereszteződést és szemmel láthatóan nem tágítanak.
Az útlezárás jól sikerült, senki nem ment sehová. Beragadt egy egész sortávolsági busz, a „Köszönöm Mama és Papa” feliratú tejszállító teherautó, a hadsereg északra tartó konvoja velünk együtt aszalódott a napon, a vészjósló vezérkari Hummer volánjánál békésen szunyókált a sofőr, mi pedig egyik szónokot hallgattuk a másik után. Volt természetesen „Pueblo unido jamás será vencido”, a földfoglalók „Desalambrar”-ja is elhangzott néhányszor, a guaraní propagandából viszont, hogy őszinte legyek, keveset értettem.
E közben a parlament megszavazta, hogy a jövőben kevesebb ügyben kelljen szavaznia, estére pedig véget ért az útlezárás is. Nem volt se könnygáz, se gumibot, cserébe viszont lett új privatizációs törvény – Cartes kezében pedig immár hihetetlen hatalom összpontosul, mégsem kürtöli világgá a sajtó, ahogy azt Maduróval és Venezuelával teszik.
Santaní után irány észak, vissza többnemzetiségű Bolíviába a Transchaco országúton a pampán keresztül, egy szakasznyi sajtszagú mennonitával, két ártatlan csempész nénivel és Rosario Internacionál folyton lerobbanó buszával.
