Persze a film nem teljesen mexikói, hiszen Hollywoodban készült, de a mexikói rendező világsikere megváltoztatta a mozilátogatók öntudatát a latin-amerikai országban. S újra – mint ahogyan annyiszor az elmúlt években, felhívta a világ figyelmét – túl a szappanoperák világán – a színvonalas mexikói filmművészetre.
Az Oscar-gyanús alkotás abba a korszakba repíti vissza a filmvászon mexikói szerelmeseit, amikor a filmjeik a világ nagyjai között voltak: a 30, 40 és 50-es években addig és azóta sem látott virágzását élte az ország filmművészete. Nem túlzás azt mondani, hogy azokban az években fektették le az alapjait mindannak, ami ma a mexikói filmművészetet jelenti.
Máraa régi dicsőség visszatért: második éve, hogy mexikói filmrendező kapja Cannesban a legjobb rendezőnek járó díjat. Idén májusban Amat Escalante Heili című filmje kapta ezt az elismerést, tavaly pedig a nagy játékfilmek között Carlos Reygadas Felhők felett című filmje tünt ki és vitte el legjobb rendezés díját a versenyprogramban.
S már jogos is feltenni a kérdést, ennyi sikeres szereplés után, hogy mi a titka a mexikói filmeknek? Daniela Michel, az egyik neves ottani filmfesztivál szervezője szerint nagyon sok a tehetség – de ez talán kevés válasznak. A másik ok, hogy a filmes iskolák és a műhelyek kiemelt támogatás kapnak úgy központi, mint magánforrásból, és ez inspirál az újabb ötletek keresésére. Ezen túl például a fiatal filmesek számára a ,,Cine Ambulante” Mexikóvárosban a kisérletezés lehetőségét nyújtja. S persze valamilyen okból a mexikói identitás vonzóvá vált a világ más részein is. Latin-Amerika divatba jött – a felületes figyelem is odafordult, mert pénzszagot érzett. S ebben a tülekedésben még a kuturális értékek is lehetőséghez jutottak, szerencsére – mondják.
Az első ,,nagy dobás” a 2000-ben forgatott Alejandro González Iñárritu film, a Perros Amores volt és ezzel Mexikó újra felkerült a világ filmművészetének térképére.
Az elmúlt 13 év ennek a sikersorozatnak a krónikája – a neves és színvonalas fesztiválokon, Cannesban, a Sundance és a San Sebastian-i fesztiválokon kitüntek a mexikói filmek, színészek és Diego Luna vagy Gael García Bernal neve világszerte ismertté vált.
Az 1961-es születésű Alfonso Cuarón (foto) rendező pedig az idei év kétségtelenül egyik legsikeresebb és leglátványosabb filmjét alkotta meg a Gravitációval és mindezt 3D-ben. Cuerón, aki egy atomfizikus ENSZ-alkalmazott fia, akinek édesapja a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnél dolgozott éveken át, talán már ott közel került ezzel a kissé ,,valóságon túli” világgal.
Pályája nem volt töretlen: a mexikói filmes iskola egyik rövidfilmje után eltanácsolta, ugyanis filmjének piaci forgalmazásához elfelejtett engedélyt kérni. Ezt kövtően a mexikói tévéknél dolgozott, amjd kiváló angol tudása lehetővé tette az amerikai filmes világba való belépést.
Az űrtörténetek szerelmeseinek szóló sci-fi 100 millió dollárból készült, és szakértők szerint még messze nem fejezte be a nyereségtermelést. Úgy becsülik, hogy valahol 550 és 600 millió dollár között fog megállni a teljes bevétel. S bár ez amerikai flm, de a mexikói rendezőre joggal büszke a hazája.
A film meséje:
A nem túl távoli jövőben baleset történik egy űrállomáson: a váratlanul becsapódó meteorok megsemmisítik a bázist, és a két – éppen az űrhajón kívül dolgozó – asztronautát elszakítják a hajótól.
Az újonc dr. Stone (Sandra Bullock) és a sokat próbált Kowalsky (George Clooney) csupán egymáshoz kötve sodródik a végtelen űrben. Nincs, ami megállítsa őket, és nincs, aki a segítségükre siessen: a sisakjukban visszhangzó csend azt jelzi, hogy semmilyen kapcsolatuk nem maradt a földi irányítással. A félelem fokozatosan pánikba fordul. Minden lélegzet számít. Minden másodperc létfontosságú. A hazavezető egyetlen út az univerzum rémítő ürességén keresztül vezet.