„Felállítjuk az apxatast, elhelyezzük rajta a tantawawasokat, challázuk a pálinkát, és így várjuk az ajajuyakat” – magyarázta Bertita, a szakácsnő, amikor arról kérdeztem, hogy miként ülik Bolíviában a halottak napját.
A kecsua anyanyelvű hölgy ízes chuquisakai tájszólásában elhadart mondata nem hogy kihúzott volna a csávából, hanem még inkább megerősített azon sejtésemben, hogy nem lesz egyszerű feladat megfejteni a bolíviai Mindenszentek titkait. Miközben Bertita zöldséget pucolt és rizst főzött, jó pár kérdés után sikerült legalább az alapfogalmakat a helyükre tenni.
Mivel Bolíviában a Kolumbusz előtti aymara és kecsua kultúrkör hiedelmei mind a mai napig igen mélyen gyökereznek a nép kollektív tudatában, az európai ember számára tragikus eseményként felfogott halál itt az élet része, csupán egy állomás az „ajayu” – azaz a lélek véget nem érő útján. Az ajuyu, a bölcsek – vagyis az amauták – szerint jisk’a és jach’a – energiákból tevődik össze az előbbi az az erő, amit életünk múlásával lassanként elveszítünk, még a jach’a a „nagy energia” halálunk után nem tűnik el hanem, csak elköltözik egy másik dimenzióba, hogy pontosan hova, azt még perui antropológus barátom, José sem tudta megmondani.
Míg számunkra a vándorló lelkek szükségképpen vért fagyasztanak, és általában valami elintézetlen sötét dolguk van az evilági létben, addig az aymarákat látogató ajayúk boldogságot, bőséget és termékenységet hoznak az Andok népei számára, amire azoknak ilyenkor igen nagy szükségük is van, hiszen az Altiplanón novemberben a vetéssel kezdődik a mezőgazdasági év.
Persze tagadhatatlan, hogy a prekolombián kultúrák világába jócskán belerondított a spanyol hódítás – ezért az egykori aymara-ünnep már az általunk is ismert Mindenszentek, azaz Todos los Santos néven fut –, ám az őslakosok jó érzékkel házasították saját hiedelmeiket a katolikus hitvilággal, ami egyébként a hódítás vérzivataros évszázadaiban egyben a túlélés záloga is volt.
Bolíviában az élők mind a mai napig szoros és jó kapcsolatot ápolnak a túlvilágra – azaz a Wiñay Markába – távozott és onnan hazalátogató felmenőikkel, ami leginkább a temetőben végrehajtott össznépi evésben és ivásban kerül kifejezésre. Igazság szerint a Wiñay Marka a szó szoros értelmében nem is másvilágot, hanem inkább „örök népet” jelent, így tulajdonképpen, amikor jobb létre szenderülünk, az aymarák szerint pusztán csak visszatérünk azokhoz, akikhez amúgy is tartozunk.
Mi sem jobb bizonyíték a kitűnő túlvilági kapcsolatokra, mint az a nyüzsgő élet, ami a temetőkben zajlik november első hétvégéjén. Bertita a Cuchillas köztemetőt ajánlotta, ha igazi halottak napi forgatagot keresünk. És igaza volt.
Még szerencse, hogy Aidával, evvel a negyven és hatvan év között behatárolhatatlan életkorú vénkisasszonnyal indultunk a némileg lepattant negyed nekropoliszának felfedezésére, ugyanis a hatóságok által jó pár százezresre becsült tömegben azt hiszem a második forduló után elvesztem volna az élők és holtak kavalkádjában.
Aida egyébként külön fejezetet érdemelne, a matróna ugyanis a mellett, hogy Paquirri, a híres torreádor nagynénje vagy másod unokatestvére, szicíliai grófok és andalúz hidalgók leszármazottja, orvos, korrektor, újságíró, magasugró és focista, és saját elmondása szerint az első, a FIFA által is elismert női futballedző. Ha ez még nem lenne elég Aida testvére volt az első nyilvánosan keresztet vető bolíviai futballista, ami igazán nem semmi, sőt a hölgy egészen 152-valameddig visszamenőleg ismeri családja történetét, amit nem rest másokkal is megosztani.
Saját megállapításom szerint Aida az első nő, aki oxigén nélkül képes legalább hat órán keresztül túlélni, mivel mondókáját legalább ennyi ideig nem szakította meg, csak akkor, ha cigarettájából szippantott, mindezek mellett pedig vallásos elkötelezettségét bármelyik spanyol inkvizítor megirigyelhetné. (folytatjuk)
