Mivel ottjártunkkor az ismert biztonsági okok miatt nem nyilt alkalom és lehetőség hosszas sétákra – megfogadva a vendéglátók és az ottaniak bölcs tanácsát – a város jelentős részét csak autóablakból, illetve rövid megállások alkalmából sikerült megnézni, fotózni.
Egy olyan városban, amely a világ tíz legveszélyesebb városának egyike és ahol a legtöbb gyilkosság történik még latin-amerikai viszonylatban is, a városi falfirkáknak talán egy kicsit több jelentése is van, mint máshol.
A caracasi utcai művészek egyik hitvallása, hogy nem hagyják magukat, nem adják át városuk köztereit a gyilkos indulatoknak, rablásoknak: Caracasba vissza kell hozni a szabad, városias élet örömét, a séták és köztéri programok lehetőségét – mondják. Ehhez pedig hozzátartozik az ott élők véleménye városukról, hiszen mint mondják, ők, a mostani fiatal nemzedék készen kapta ezt várost, nem építette, nem választotta – ezt adták és ezzel a lehetőséggel kell élnie.
Venezuelában legális a graffiti, része a kulturának és nem üldözik sem a hatóságok, sem pedig a lakosság. Falfelület pedig a falak mőgé bújt, biztonságot kereső lakóknak köszönhetően van elég és azt kimondatlanul is a festékfújó művészek rendelkezésére bocsájtják.
Bár történtek kisérletek a dolog ,,intézményesítésére”, leleményes cégek igyekeztek ,,rászállni” erre a jelenségre és hasznot húzni belőle. Kisérleteztek a graffiti művészek megadóztatásával, a falfelületek bérbe adásával – de ezek a kisérletek szerencsésen elhaltak. Az utcai művészek többsége ugyanis nehezen ellenőrizhető életformát folytat, sokan arcukat elfedve, símaszkban készítik a műveket – kevesen vannak, akik kiállnak alkotásaik mellé és nevüket adják a többségében igen ötletes és nem egyszer komoly kompozíciós készségekről, színérzékről és művészi kifejezőképességről tanúskodó alkotásokhoz.
Ime egy kis válogatás Caracas graffiti világáról, a város azon lakóinak üzenete, akik szembeszállnak a mindenre rátelepüló bűnözéssel, erőszakkal, a véres hétköznapokkal.
(foto: kaszabzs)
