“Fekete vagyok: sokkal jobb nekem Magyarországon, mint Amerikában” – interjú
Pontosan ma egy évvel ezelőtt újultak ki a zavargások az amerikai Fergusonban, miután a nyáron a fegyvertelen afroamerikai Michael Brownt lelövő rendőr, Darren Wilson ellen nem emelt vádat a bíróság. Milyen feketének lenni a mai Egyesült Államokban? – kérdeztük a budapesti Corvinus Egyetem afroamerikai tanárát, Stanley Ward-ot.
– Hány évesen jöttél el otthonról, Marylandből?
– 22 évesen. Először Japánban éltem nyolc évig, onnan érkeztem Magyarországra már majdnem tíz éve.
– Miért nem érezted jól magad az Egyesült Államokban? Milyen negatívumok értek?
– Először is azt el kell mondanom, hogy ahonnan én jövök, ott a feketék 70 százaléka közép-, vagy felső-középosztálybeli. Ilyen sehol máshol nincs az Egyesült Államokban. A középiskolámba nagyrészt feketék jártak, és egyszer, amikor beszélgettünk, az egyik fehér ismerősöm hirtelen megszólalt: „Jé, még sosem hallottalak ennyire feketén beszélni!” Ezzel azt akarom érzékeltetni, mennyire mereven élnek az amerikai társadalomban a sztereotípiák. Ráadásul ezeket nagyon szeretik észrevételezni, vagy éppen érzékeltetni egymással az emberek. Tehát ha fekete vagy, tolvaj vagy, hazug vagy, csakis valami rosszban sántikálhatsz.
– A múlthéten jelent meg egy cikk az amerikai Washington Post honlapján. Azt mesélte el benne egy fekete nő, hogyan hívta ki rá a rendőrséget a szomszéd, aki tolvajnak nézte, és hogy végül összesen 19 rendőr érkezett ki a helyszínre. 2015 novemberéről beszélünk. Ez ennyire általános ma is?
– Igen. Például amikor hat évvel ezelőtt hazalátogattam, bementem egy ruhaboltba a családommal. Amíg ők vásároltak, én nézelődtem, és megfigyeltem, ahogy három eladó végig engem követ és vizslat, vajon mit csinálok. Vagy például 11 éves koromban a majmokról volt szó az órán és a tanár mondta nekem: „Tudod, hívhatnálak téged is így, Stan.” És ez csak egy pici epizód a számtalan mindennaposak közül. Olyan is előfordul, velem is volt már, hogy az utcán elszaladtak előlem, mert fekete vagyok. Magyarországon ilyen sosem történt.
– Nehéz elképzelni, hogy nálunk sosem értek atrocitások.
– Pedig így van. A kisgyerekek szoktak nagyon-nagyon erősen nézni és csodálkoznak: jé, fekete ember?! Ilyenkor én rájuk mosolygok, a szüleik is mosolyognak és minden oké. Sőt, egyszer álltam az egyik állomáson és Magyar Gárdisták meneteltek el mellettem. Gondoltam, ezek most engem szétszednek. Képzeld el, még csak észre sem vettek. Egészen egyszerűen itt nem számít a bőrszínem, nem ítélnek meg miatta. Ja, és egyszer egy skinhead rám vicsorgott a HÉV-en, de még a társa sem értette, miért csinálta. Az Egyesült Államokban, ha nem elég angolszász a neved, be sem hívnak az állásinterjúra. És a sok-sok pici beszólás, a híradások, az évszázados tapasztalatok miatt ott állandóan azon gondolkozom, hogy ez vagy az vajon azért történt, mert én magam tettem valamit rosszul, vagy csak azért, mert fekete vagyok.
– A Ferguson-i események után nagyon sokan emlegették a lakosság és a rendőrség közötti bizalmatlanságot. Mi okozza ezt?
– Ez egy több részből álló dolog. Ha például egy településen nőni kezd a feketék aránya, több és több fehér áll rendőrnek. A zsigereikben élő sztereotípiák miatt egyszerűen félnek, és azt gondolják, hogy meg kell magukat védeni a szörnyen erős és ellenálló feketékkel szemben. Ezenkívül 2001. szeptember 11. után a rendőrség erősen militarizálódott. Azt is tudni kell, hogy a különböző csoportok hihetetlenül elszeparálódnak egymástól. Fehérek fehérekkel, feketék feketékkel, ázsiaiak ázsiaiakkal élnek együtt. Az is egy jól ismert dolog, hogy amint feketék költöznek egy helyre, a fehérek elköltöznek. Egyszerűen nincs párbeszéd.
– Ezen Barack Obama elnökké választása sem tudott változtatni?
– Eleinte azt gondoltuk, hogy végre egy fekete megcsinálta. Végre ez egy igazi siker. Viszont az ő beiktatása után 20 százalékkal megnőtt a fegyvervásárlások száma az Egyesült Államokban. Mert azt gondolták, hogy egyrészt korlátozni fogja a fegyvertartást, másrészt, hogy mindent a feketék javára fog csinálni. Miközben sokak szerint az ő elnöksége valójában elfedi a feketék problémáit.
– Van különbség egy szegényebb és egy tehetősebb fekete helyzete között?
– Igen is, meg nem is. Persze egy gazdagabbnak jóval értékesebb kapcsolati hálója van, amit használ is. De ha ismeretlenül érkezik valahová, akkor többségében legelőször őt is a bőrszíne alapján fogják megítélni. A szegények helyzetét az is nehezíti, hogy ők nem segítik egymást. Ebből a szempontból egy nagyon érdekes dolog figyelhető meg a fekete közösségeken belül. Nem mindegy ugyanis, mennyire vagy fekete. Minél sötétebb a bőrszíned, annál afrikaibbnak számítasz. Tehát ha világosabb a bőröd, akkor gyakorlatilag nem vagy teljes jogú tagja a közösségnek. És mondhatják, hogy „á, te a világosabb színed miatt könnyebben boldogulsz, nem is vagy te közénk való!” Miközben akármilyen halvány fekete a bőröm, a teljes amerikai társadalomban én megvetett fekete vagyok.
– Mi lehet a megoldás?
– Ha több fekete kerülne magasabb pozícióba, jobban tudnának egymás életszínvonalán segíteni. Ehhez persze több diplomásra lenne szükség, de jelenleg a feketéknek csupán 20 százaléka szerez valamilyen felsőfokú végzettséget (a fehéreknél ez 41 százalék). Ráadásul az Egyesült Államokban az általános munkanélküliség 6 százalék, a feketék körében viszont 13. Nagyon fontos volna még, hogy együtt éljünk, és ne egymástól elszeparáltan. Hogy nap mint nap legyen normális kapcsolat közöttünk, hogy beszélgessünk. Ezenkívül változtatni kellene a feketék általános imidzsén. Ebben sokat tehetnének a tévéműsorok és Hollywood. Tehát a kedves fekete szereplőt ne nyírják már ki az első öt percben.