Egyre keményebb lett Frisco – kulisszatitkok egy bolíviai zugkakasviadalról

“Tegyél fel még ötszázat Csokoládéra” – kaptam el a mondatfoszlányt a cotocai kertek alatt poroszkálva. Mintha csak az “És megint dühbe jövünk” bolíviai adaptációjába csöppentem volna. “Egyre keményebb vagy Frisco” – tettem hozzá egy félmosollyal magamban, gondolkodás nélkül. Jelen esetben azonban nem egy dél-miami ügetőn voltam, hanem a bolíviai Cotocában, a Csokoládé név pedig nem egy versenylovat, hanem egy dollárezreket érő harci kakast takart.

Nagy valószínűséggel Frisco vagy Francisco is akadhatott a nézők között, azonban mivel egy illegális zugkakasviadalról volt szó, inkább nem firtattam a helyiek kilétét. A fényképezőgépet is csak az után vettem elő, hogy én is feltettem 20 boliviánót Csokoládéra.

Vannak persze legális kakasviadalok is, de azokon regisztrálni kell az állatokat, közjegyzőre van szükség meg állatorvosra, szóval korántsem olyan kötetlen hangulatú összejövetelek, ahol a vendégek kedvükre csillapíthatják (vér)szomjukat, és persze tisztán zsebre tehetik nyereményeiket.

A bolíviai férfilakosság kedvelt időtöltésébe főbérlőm, a 80 éves Don Antonio jóvoltából kóstolhattam bele, és bár valószínűleg nem leszek megszállott kakasviadal-rajongó, egyszer érdemes volt megnézni, hogy miről is szól a latin-amerikai mágikus realizmus eme fejezete.

A vasárnapi viadalt egy Damian névre hallgató kőműves telkén rendezték, ahol már korán reggel összegyűltek a Stetson-kalapos, sörhasú, harcsabajszú urak, akik stílusosan hol lovon, hol pedig minden képzelet felülmúlóan tunningolt, embermagasságú kerekeken gördülő, kanárisárga Hummereken érkeztek, egylibrás zsákokból majszolták a kokát és az egyik liter rumos kólát dobták be a másik után.

Az rögtön kiderült, hogy a kakasviadal komoly biznisz. A némi eufemizmussal sportnak titulált elfoglaltság rajongóinak Santa Cruzban például külön Facebook-oldaluk is van, ahol gyenge angoltudásról tanúbizonyságot téve “pet service-ként” hirdeti magát a kollektíva.

Egy-egy nemesített kakas ára pénzben szinte nem is kifejezhető, a magára valamit is adó gazda ugyanis a világ minden kincséért sem válna meg többszörös futamgyőztes tarajosától. A jó vérvonalból származó, különösen szívós és agresszív kakas ára akár több ezer dollárra is rúghat. Persze relatíve olcsón is hozzá lehet jutni az úgynevezett “cuartizo” vagy “mestizo” madarakhoz, azok azonban egy-egy könnyebb sérülés után hajlamosak kihátrálni a szorítóból, köznevetség tárgyává téve gazdájukat.

A verseny pedig szó szerint vérre megy. A madarakat külön erre a célra nevelik, naponta edzenek velük, így mire elérkezik a megmérettetés napja, a jószágok leginkább valamiféle felajzott rémekre hasonlítanak, akik gondolkodás nélkül nekimennek az embernek is, ha valamiért úgy találják, hogy erre éppen szükség mutatkozik. Amikor összeeresztik őket, addig csipkedik és rugdossák egymást, míg az egyik teljesen harcképtelenné nem válik, ami valljuk be, nem kellemes látvány.

A viadalt általában vasárnap tartják, a tulajdonosok pedig már jó előre, hét közben kialkudják, hogy ki mennyiért hívja ki a másikat. Persze a piszkos munkát a madarakra bízzák, de arra is volt már példa, hogy a jószágokkal párhuzamosan a gazdák is egymásnak estek.

A kakasokat a harc előtt lemérik, hogy csak is egy súlycsoportba tartozó állatok csapjanak össze egymással. A madarak sarkantyúját a viadal előtt lefűrészelik, és acélkarmokat erősítenek a lábukra, hogy nagyobb hatásfokkal szaggassák egymást darabokra. Ezek után hideg vizes fürdőt kapnak a kakasok, mivel a megfelelően ventilált madár tovább bírja a kimerítő harcot. A szorító, azaz a “corral” mellett csak az foglalhat helyet, aki fogadott, ezt pedig nagyon szigorúan be is tartják a megjelentek.

Maga a viadal nem éppen felemelő élmény. Bár a szakértők pontosan megkülönböztetik a mély és magas rúgásokat, különböző nevekkel illetik a csipkedés különböző változatait, és természetesen roppantul nemes küzdelemnek tartják a kakasviadalt. Számomra inkább kiábrándító volt, ahogy a két büszke kakas hosszadalmas vergődés során véres tollgombóccá redukálta egymást.

Az sem dobott sokat a hangulatomon, hogy Csokoládé negyven perc után – végül is teljesen érthető módon – feladta a küzdelmet, így lőttek a húszasomnak és a pénzzel együtt az empanádámnak, valamint a feszültséget oldó sörnek is búcsút kellett mondanom.

Hazafelé döcögve – hárman egy motortaxin – a földút porát ropogtatva a fogam alatt eldöntöttem, hogy a kakasviadalt a továbbiakban kihagyom. Bár, mint kiderült, jövő vasárnap egy igazi abszolút befutó, a tizenöt harcban veretlen Opa (Tökkelütött) névre keresztelt kukori száll a ringbe, akivel komoly esély mutatkozik arra, hogy az ember okosan megforgassa kevéske pénzecskéjét. Lehet, hogy Don Antonióval elküldök egy másik húszast, mert hát idővel a vad-délnyugat engem is egyre keményebbé tett, a plusz pénz meg akkor is jól, jön ha kakasvér tapad hozzá.