Így vesztette el Obama a szíriai háborút

A BBC összeállításában számos amerikai szakértő, volt diplomata szólal meg. Amiben egyetértenek – Barack Obama személyesen döntött arról, hogy mi (ne) történjen Szíriában, gyakran a térséget ismerő, tapasztalt diplomaták, szakértők tanácsa ellenére.

Bármilyen furcsa is, de a lényeget Anthony Cordesman a Center for Strategic and International Studies szakértője fogalmazta meg. 2011-ben Washingtonból úgy látszott,

“Szíria saját lakóin kívül senki számára, semmiféle stratégiai fontossággal nem bír”.

Vagyis, semmiféle amerikai érdek nem fűződik ahhoz, hogy ott bármiféle helyi konfliktusba komolyan beavatkozzanak. Így aztán, amikor Robert Ford, az Egyesült Államok volt damaszkuszi követe, a State Department Közel-Kelet szakértője azt javasolta, hogy érdemes lenne komolyabban támogatni a felkelőket, falakba ütközött. Ő 2011 elején, amikor kitört Egyiptomban és Tunéziában a forradalom, még Aszaddal tárgyalt, de később kvázi összekötőként került a felkelőkhöz.

Pontosabban, Washingtonban mindenki szimpatizált a felkelőkkel. De 2011-12-ben a dolog “alacsony prioritásnak” számított. Ami – Ford elbeszélése szerint – nagyjából úgy fordítható le, hogy morális támogatást ajánlottak a felkelőknek. Ő viszont azzal érvelt, hogy ha Amerikától nem kapnak fegyvereket, akkor majd kapnak mástól, minden valószínűség szerint szélsőséges szervezetektől (ez meg is történt). A helyzet pedig teljesen kontrollálhatatlan lesz. (Ez is.)  Meglepően magas támogatókra tett szert: sikerült megnyerni a felkelők felfegyverzéséhez Hillary Clinton akkori külügyminisztert, David Petraeust a CIA akkori főnökét, és a Kongresszus Külügyi Bizottságának tagjait mindkét pártból.

Egyetlen embert nem sikerült megnyerni, az elnököt. Obamának több érve is volt a felkelők felfegyverzése ellen. Voltak praktikusak: a lakosságnak elege van a távolban viselt háborúkból, egy szíriai beavatkozásnak alacsony lenne a támogatottsága.Márpedig ezzel Ameirka óhatatlanul része lenne a polgárháborúnak.  De alapvetően elvi ellenvetései voltak. Obama meggyőződése, hogy a 21. század alapvetően Ázsia százada lesz, és már most Kínára kell elsődlegesen koncentrálni. Kína Amerika egyetlen komoly ellenfele. Ezért aztán a Közel-Keletről érdemes kivonulni, az ottani konfliktusokat pedig, “hadd oldják meg a maguk erejéből”. A katonai szerepvállalásokat pedig minimalizálni kell.   Ezért vonta ki a csapatokat Irakból, de nagyjából ezért egyezett ki Iránnal is, és ezért mutatott meglehetősen alacsony érdeklődést az izraeli-palesztin (meglehetősen reménytelen) békefolyamat iránt.  A Közel-Keleten azoknak a területeknek, ahol nincs olaj, egyszerűen nem volt az elnök számára semmiféle stratégiai jelentősége – az amerikai jövő számára érdektelennek tűntek.

Oroszországot is gazdasági, és nem katonai, ereje alapján ítélte meg az elnök, és nem tartotta Amerika komoly ellenfelének. (Az obama-stáb ezért is csinált sikerrel hülyét Mitt Romneyból, aki a választási kampányban azt nyilatkozta, hogy Amerika első számú ellenfele mégis csak Oroszország.)

Az elnök környezete alapvetően úgy látta,- mesélik a felkelők amerikai hívei –  hogy Aszaddal nem volt sok baj, és az ő alternatívája a zűrzavar – de,politikailag őt sem tartották támogathatónak. Ezért is akartak inkább kimaradni a dologból.

Derek Chollet szerint – aki akkor külügyminiszter-helyettes volt – egyszerűen nem igaz, amit néhányan állítanak, hogy azért nem adtak fegyvert a felkelőknek, mert “nem tudták kik is ők”.  Megerősítette, nagyon is tisztában voltak mindennel – hisz Ford, akit azóta menesztettek a Külügyminisztériumból, kapcsolatban volt az összes jelentős felkelő csoporttal, és megbízhatóan tudósított róluk.

Iszonyatosan nehéz feladatot kapott – tartsa bennük a lelket, és magyarázza meg nekik, hogy Amerika szereti őket, anélkül, hogy valódi támogatást kapnának. A támogatás  ugyanis, Ford meglehetősen keserűen beszélt erről, tényleg csak szimbolikus volt. A szír felkelők kaptak instant kaját, orvosi felszereléseket, sátrakat, és egyéb alapvetően nem ártalmas, de nem is túl érdekes dolgot.  “Konzervekkel  nemigen lehet harcolni a hordóbobmbák ellen.” – mondta a BBC-nek.

Meg egy kevés fegyvert. Mohamed Ghanem, a Szír-Amerikai Tanács vezetője szerint egyszerűen nevetséges volt, amit a CIA adott -havi tizenöt töltény volt kiszabva. Michael Flynn –  nyugalmazott tábornok – úgy emlékszik, folyamatosan bombázták a Fehér Házat beadványokkal, hogy támogassák már rendesen a felkelőket, de Obama, és közvetlen környezete hajthatatlan volt. “Sosem jöttünk el a Fehér Házból jó hangulatban” – meséli a szír felkelők ügyének egy másik támogatója, Tyler Thomson.  Ő úgy emlékszik, hogy a demokráciára, és egyéb “magasabb szempontra” hivatkozó érvelés, (ami korábban, a neokonok idején általános volt Washingtonban) soha nem hatott Obamára. Sőt az efféle érveket lesöpörte az asztalról. Nem gondolta, hogy a szír felkelők győzhetnének. És nem volt rajta olyan – szövetségesi – nyomás, mint Líbia esetében.

2013-ban  az elnök belelavírozta magát – a  vegyi fegyverek ügyében – egy  olyan helyzetbe, amikor már  maga is bejelentette, hogy küszöbön áll a beavatkozás -de igazán örült, amikor sikerült elkerülni. Igaz ezzel   tovább rontotta a kapcsolatokat a felkelőkkel, és azt a látszatot keltette, hogy Amerika semmilyen körülmények közt nem fog beavatkozni. Vagyis máshonnan kell támogatókat keresni. Végül, amikor valamit már mindenképpen kellett mondani, mert Szíria,folyamatosan a hírekben volt, jött a -hatalmas kudarcnak bizonyuló – képzési program. Aminek a végére a 15 000-ből sikerült 4-5 (!) bevethető amerikabarát felkelőt képezni.  A mási9k oldalról viszont Obama  elszalasztotta azt a lehetőséget is 2014-ben, hogy – az Iszlám Állam elleni harcra hivatkozva – kiegyezzen Aszaddal (aminek szintén lettek volna támogatói az elnöki stábban, azok, akik szerint ugye korábban sem volt olyan rossz hely Szíria).

2014-re, miután az Iszlám Állam előretört, a lakosság hangulata már megváltozott, és az amerikaiak többsége támogatta volna, hogy a hadsereg visszatérjen a Közel-Keletre, de Obama nem változtatta meg a véleményét.  Jöttek helyette a – reménytelen, és eredménytelen, de legalább drága – légicsapások. Azóta pedig mindenki, függetlenül attól, hogy korábban hol állt, támogatta-e a szír felkelők felfegyverzését vagy sem, úgy látja az elnök folyamatosan rosszul döntött. Most pedig belekormányozta országát egy olyan helyzetbe, hogy már nem léphet jól. A felkelők már nem bíznak bennük, és nem is kezelhetőek, ha szárazföldi csapatokat vetnének be közvetlenül kerülnének szembe Oroszországgal, ha pedig nem tesznek semmit, akkor Amerika és szövetségesei veszíteni fognak.