Mégis, miért nem harcolnak a hazájukért?
Ez a kérdés rendszeresen felmerül a menekültek közt megjelenő fiatal, láthatóan életerős férfiakkal kapcsolatban, akik – feltételezhetően – korábban részt vettek, vagy részt vehettek a szír polgárháborúban. Ha a kommentelők nem puszta demagógiából, vagy vagy rosszindulatból teszik fel ezt a kérdést, akkor íme a válasz.
A “saját hazájuk” nem is olyan egyszerű dolog
Közép-kelet Európából nézve a “haza” fogalma nagyon egyszerűnek látszik. De a világ más részein messze nem ennyire egyértelmű, hogy egy ember mit tekint a “hazájának” – vagyis milyen elemekkel határozza meg identitását. Szíria száz évvel ezelőtt még nem létezett mai határai között, sőt nem is gondolta senki, hogy ilyen névvel, ezen a területen valaha létezni fog egy ország, vagy hogy erre bármiféle igény lenne. Beszélhettünk arabokról, szunni muszlimokról, oszmán alattvalókról. Az emberekben ma is számos eltérő, sőt akár egymással versengő identitás van, lehet jelen. Szír állampolgárok, szunnik vagy síiták (esetleg keresztények), arabok vagy kurdok. És minden politikai és fegyveres erő valamiképpen a “hazáját” akarja megvédeni – a muszlimokat a hitetlenektől, a szíreket a külföldi harcosoktól, a kurdokat az araboktól. Nincs egyértelmű választás (bár magáról minden oldal kijelenti, hogy ő az). Sokan csak sodródnak, és saját falujukat, városukat szeretnék megvédeni azoktól, akik azt el akarják foglalni.
De beszéljenek maguk a harcosok
Az UNHCR, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága az általános kutatás mellett, amely a menekülés okait vizsgálta, külön készített egy felmérést a menekültek közt Törökországban élő volt (mondjuk így, dezertált) felkelőkkel is. Miért jöttek el? Miért nem harcolnak tovább? Amit megtudtak, egyáltalán nem meglepő, de nagyon emberi. A válaszadók egyszerre több okot is megnevezhettek. A legtöbbjük (70%) egyszerűen úgy érezte, nem volt elég jó harcos, nem volt igazán alkalmas erre a feladatra. Ez elég valószínű – nagy részük nem ezt a hivatást választotta -, a háború találta meg őket, nem ők a hábroút. Majdnem ennyien (69%) sebesültek meg. Sokan panaaszkodtak az egységük fegyelmezetlenségére (65%), rossz vezetésére (58%), a csoporton belül széthúzásra (52%). Volt akit a család győzött meg arról, hogy ott kellene hagyni a háborút (57%), vagy ők maguk aggódtak a családjukért, és inkább elmentek (31%). Volt, akiknek nem tetszett, hogy változott a csapatuk ideológiája (28%) – és szinte pontosan ugyanannyian mondták azt, hogy egyszerűen kirakták őket a csapatból. Ami igazán meglepő, hogy kevesebb, mint tíz százalékuk említette a halálfélelmet.
Visszamennek-e?
Erre is rákérdeztek, és az eredmény igazán érdekes. A – mondjuk így – dezertőrök jó fele teljesen demoralizálódott, és meggyűlölte az egész háborút. A másik fele szívesen menne vissza, ha jobbak lennének a körülmények – szervezettebbek lennének az egységek, több a pénz, jobb a fegyerzet. Egy esetben menne vissza a harcosok háromnegyede – ha a Nyugat szárazföldi támadást indítana Szíriában, és esély lenne a felkelők győzelmére. Igaz, ezt a beavatklozást egyértelműen Aszad ellen képzelik el – az Iszlám Állam ellen szinte senki nem akar harcolni.