Miért most jönnek? – A migrációs válság okai kilenc pontban

Az okok egyaránt keresendők a szíriai helyzeten belül, és azon kívül is. Nézzük először Szíriát:

1. A polgárháború első két-két és fél évében nagyjából egyértelműek voltak a frontvonalak. Az északi területeket (és pár enklávét) a felkelők tartották ellenőrzésük alatt, a déli és nyugati országrészt a damaszkuszi kormány. A frontvonalon kemény harcok voltak, de a hátország relatíve békés volt mindkét oldalon. Ez a múlt év nyara óta alapvetően megváltozott. Az Iszlám Állam megjelenése, előretörése és a különböző  felkelő csoportok (Szabad Szíriai Hadsereg, Nuszra Front stb) közti belső harcok miatt a teljes északi rész frontzónává alakult, gyakorlatilag lakhatatlan lett. Ahol marad is polgári lakosság, ott is reménytelen a helyzet, nincsenek közszolgáltatások, éheznek.  (Ezért is nem indulnak innen pl. Szaúd-Arábia felé – ahhoz, hogy oda jussanak, legalább három frontvonalon kellene keresztülmenni.)

2. A kormány által ellenőrzött területeken  már most kétszer annyian élnek, mint a polgárháború előtt. Mivel Szíria gazdaságát alaposan megtépázta a polgárháború, ott is akadoznak a közszolgáltatások. A kormány ugyan nagyon igyekszik a normális életfeltételeket megteremteni, de Palmüra elfoglalása nagyon sokakat megrettentett – különösen, hogy az Iszlám Állam most már (ez alig néhány napos hír) az ország legfőbb közlekedési útjának számító észak-déli autópályát is megközelítette. Akik az elmúlt egy-két évben még reménykedtek, hogy a kormánycsapatok a Hezbollahhal együtt majd  rövid idő alatt visszaállítják a rendet az országban, most egyre inkább elbizonytalanodnak.

3. Az Iszlám Állam területe ellen megindultak a koalíciós légicsapások. Ezek ugyan valójában nem sokat érnek, de rontják azért az életfeltételeket.  Közben pedig az IÁ pszichopata, fanatikus vezetői egyre jobban elhatalmasodnak. Igaz, igyekeznek az állami lét jellegét mutatni, biztosítani a normális élet látszatát (elviszik a szemetet, működtetik a kórházakat), de közben olyan körülményeket teremtenek, hogy mindenki, aki nem maga is elvakult szélsőséges szunnita, inkább elmenne onnan. Sajátos mellékhatása a légicsapásoknak, hogy ezzel a nyugati koalíció kvázi “tehermentesíti” a szír hadsereg légierejét.  Mivel a Szíriai Arab Hadsereg igencsak kivérzett azt elmúlt négy évben, a többfrontos harcban inkább oda koncentrál, ahová mások nem ütnek. A többi felkelő csoport elleni légitámadások az utóbbi időben erősödtek – és ez visszacsatol minket az első ponthoz.

Ezek után érthető, hogy négymilliónyian már elhagyták az országot. Sokakban viszont felmerül a kérdés, hogy ők, akik már biztonságban vannak, miért indulnak tovább.  Nem feltétlenül pusztán kapzsiságból:

4. A menekültek jó fele Törökországban van, leginkább azért, mert éppen a Törökországgal határos, északi területeken dúlnak a legádázabb harcok. (Lásd mint fent.) A török magatartás azonban sokat változott az elmúlt hónapokban. Míg a polgárháború első szakaszában Törökország a szír felkelők oldalán volt, így alapvetően jóindulattal, támogatólag álltak a menekültekhez, ez később változott. Az elmúlt időben erősödő kurd fegyveres szervezetekben (szíriai kurd YPG) Törökország fenyegetést látott. A növekvő feszültség első jelei múlt nyáron, Kobani ostroma idején látszottak. Akkor a török hatóságok először nem nagyon akarták beengedni a határon át menekülő kurdokat, majd a kurd nyomás ellenére nem avatkoztak be a harcokba.  Jó kétévnyi békés állapot után akkor kezdtek kiújulni az összecsapások Kelet-Törökországban a kudok és török hatóságok közt. Azóta ez a helyzet rosszabbodott, a török hadsereg folyamatosan támadja a kurdok észak-iraki táborait, a PKK fegyveresei pedig rendszeresen támadják a török rendőrség-hadsereg embereit a hátországban. Az életfeltételek romlanak, a török hatóságok pedig igyekeznek megszabadulni amennyi menekülttől csak lehet.

5. A menekültek ellátása is egyre romlik. Az élelmezésüket biztosító ENSZ ügynökség (WFP – World Food Program) a napokban jelentette be, hogy hogy a támogatott menekültek létszámát tovább csökkentik. (Az év elején még 2,1 milliót támogattak, mostantól 1,4 milliót.) Aki marad a rendszerben, az is harmadával kevesebbet kap, konkrétan, aki a táborokon kívül él, az  havi 4000 forint értékű élelmiszerjegyet. Ez azért nem valami dőzsölés. Korábban a donor államok (az EU országaitól kezdve az Öböl-államokig) nagyvonalú felajánlásokat tettek, ezek azonban többségében felajánlások maradtak, és a pénz nem jön. A török önkormányzatoknak is kezd elegük lenni a helyzetből. Ott is fogy a pénz – és messze ott él a legtöbb szír menekült.  A török kormányválság pedig nem igazán sietteti a megoldást.

6. Míg a polgárháború első szakaszában Irak jó megoldásnak tűnt – közel is van, etnikailag is közel áll Szíriához, ráadásul Szíriában (a korábbi iraki polgárháború miatt) jó félmillió iraki menekült élt, a múlt év nyarától ez a lehetőség lezárult. Irak Szíriával határos részét is elfoglalta az Iszlám Állam, és Irak leginkább a saját belső menekültválságával van elfoglalva. (Csak Moszulból, az ország második legnagyobb városából másfél millió ember menekült el néhány nap alatt.) A legbiztonságosabb még az iraki Kurdisztán – ahol így is majd félmillió szír menekült él, de a kapacitások ott is végesek. Ráadásul a bagdadi központi kormány (amelynek jelenleg szintén elég sok baja van) egy fillért sem utal a kurdisztáni menekülttáborok fenntartására – azokat csak a helyi önkormányzatok és civil szervezetek finanszírozzák. Ott is kezd eluralkodni a reménytelenség – a múlt nyáron még mindenki abban bízott, hogy pár hónap múlva visszafoglalják Moszult, és mindenki mehet haza. Most nagyon úgy néz ki, hogy az Iszlám Állam tartósan rendezkedik be Irakban.

Mindez persze nem lett volna elég ahhoz, hogy egy ilyen hirtelen tömeges migrációs hullám induljon el.  Ehhez nyilván kellettek további okok is.

7. A korábbi (jobboldali) görög kormányok ugyan semmit nem tettek a menekültügyi rendszer működőképessé tételéért (2009 óta folyik ez ügyben kötelezettségszegési eljárás Görögország ellen), de igyekeztek keményen fellépni az illegális határsértőkkel szemben. A görög-török szárazföldi határra falat is építtettek. (Akkor ezügyben nem volt nemzetközi felháborodás.) A Ciprasz-kormány viszont hivatalba lépése után helyből embertelennek titulálta a korábbi kormányok menekültpolitikáját, és megszüntette a rendőri fellépést a határsértőkkel szemben. Ennek nyilván híre ment.

8. Németországban már 2013 második felétől növekedett a menedékkérők száma. Megérkeztek az első pozitív elbírálások, jöttek a visszajelzések az ismerősöktől, rokonoktól. Ennek is híre ment. Angela Merkel az arab internet sztárja lett. Németország egyfajta aranyország képét vette magár, ahol  “kimondottan szeretik” a szíreket, és “nagyon várják a dolgos kurdokat, mert szükségük van rájuk”. A Facebookon és Twitteren kezdtek el érte és Németországért rajongani – azt pedig, hogy a közösségi médiának milyen ereje lett a Közel-Keleten, már az “arab tavasz” megmutatta. . (Mellesleg az embercsempészek is a Facebookon hirdetik a “hajóutakat”.)

9. Kiépültek az embercsempész-hálózatok. Nekik is időre volt szükségük, hogy kiépítsék az infrastruktúrát. Mivel pedig Európa mással volt elfoglalva, ezt nagyjából békében tehették. Ez a buli nekik is kellett, mint egy falat kenyér.  A korábbi üzlet ugyanis romlott – nőttek a legális munkalehetőségek Ázsiában, és szigorúbb lett a vízumkiadás, egyre több illegálist toloncoltak ki a schengeni övezetből. Igaz, hogy egy Törökországban élő szírtől a töredékét lehet elkérni, mint egy bengálitól, de érvényesül a sűrű fillér elve.  Ráadásul most sokkal inkább garantálni tudják, hogy a jól fizető bengáli, pakisztáni ügyfelek tényleg el is jutnak Németországig, és nem valami  görög börtönben végzik. A menekülthajókon ugyanis tényleg sok a potyautas – olyan dél-ázsiai, aki gyakorlatilag vendégmunkásnak jönne. Otthon nem egy szétlőtt ház áll mögötte, hanem egy népes család, aki várja a hazautalásokat.

Mindez pedig elindított valamit.  Egyfajta tömegpszichózist. Az emberi közösségek általában nehezen mozdulnak – egy hosszú, viszontagságos, bizonytalan út, ami ráadásul azzal jár, hogy azt a maradék személyes teret is fel kell adni, amit megőriztünk, nem könnyű döntés. Először a legbátrabbak, a fiatalok, a kalandvágyók hozzák meg. De ha már elment két szomszéd, aztán egy harmadik, és visszaírtak, hogy tök jó helyen vannak, ha már elindult egy rokon, és azt mondta, hogy pocsék ugyan, de  meg lehet csinálni, akkor azok, akik addig inkább maradtak volna, azok is az elindulás mellett döntenek. Hogy ne maradjanak ki. Kicsit olyan ez, mint az 1848-49-es kaliforniai aranyláz.

És hogy mit lehet tenni ellene:

– Reményt adni, hogy záros határidőn belül haza lehet érni.  Igen, ehhez valószínűleg katonai megoldás kell. És nem csak légicsapások formájában.

– Radikálisan javítani a törökországi életkörülményeken. (És befejezni ott a kiújuló polgárháborút.)

– Keményen fellépni az embercsempészek ellen – és, ha lehet már a határon, hosszú jogi procedúra nélkül azonnal visszafordítani azokat, akik nem konfliktuszónából érkeztek. (vagyis praktikusan mindenkit aki nem szír, vagy iraki.)

– Bemutatni a valós lehetőségeket Európában, eloszlatni az “aranyország” mítoszát.