Zéró tolerancia és legalizáció, avagy uruguayi liberalizmus a marihuánától a majonézig

A liberális tanok latin-amerikai melegágyának tekintett Uruguay az elmúlt években egy sor olyan jogszabállyal hívta fel magára a sajtó figyelmét, amelyek a meglehetősen konzervatívnak tartott régióban, igencsak újítóként hatottak. Míg a nemzetközi közvéleményt jó részt a marihuána dekriminalizációja, valamint a melegházasság és az abortusz törvénybe iktatása hozta lázba, addig számos más élvezeti cikk fogyasztását szabályozó törvény szigorítása egészen azok jogerőre emelkedéséig nem kavart különösebb vihart. Természetesen, amint nem lehetett éjfél után szeszt venni a sarki boltban és rágyújtani egy étteremben, sőt,  még a majonézt is hiába keresték a vendéglők asztalán a szószra éhes kuncsaftok, az elégedetlenkedők tábora is egyre gyarapodásnak indult.

“És mi van a fűvel? Persze sört nem árulhatnak éjfél után, de bármelyik patikában lehet majd marihuánát vásárolni! Hogy is van ez?”

– tomácsolja egy szomjas és felháborodott vásárló szavait a BBC Mundo tudósítójának egy éjjel-nappali bolt eladója.

A baloldali Frente Amplio kormányfője, Tabaré Vázquez ugyanis legalább olyan eltökéltséggel veti magát az alkoholizmus elleni küzdelembe, mint ahogy azt elődje, a világszerte nagy népszerűségnek örvendő, José Mujica tette a dohányzás visszaszorítását célzó kampányával.

Az onkológus végzettségű Vázquez nevéhez köthető részleges alkoholtilalom nem terjed ki a bárokra, az éttermekre és az éjszakai szórakozóhelyekre sem, azonban a kormány nyilvánosságra hozta, hogy már dolgoznak az alkoholstopp este tíz órától reggel nyolcig terjedő kibővítésének törvénybe iktatásán.

Az alkoholizmus ellen folytatott hadjáratot megelőzően, 2006-ban Uruguay Latin-Amerikában másodikként, a világon pedig a hatodik országként tiltotta meg zárt közterületeken a dohányzást. Az idevágó korlátozások bevezetésében egyébként a térségben a hagyományos dohánykultúrájáról is ismert Kuba volt a zászlóvivő, akárcsak az abortusz törvényi tiltásának feloldásában. Uruguay a 2009-ben történt szabályozás szerint arra kötelezte a cigarettagyártókat, hogy a csomagolások 80%-át a dohányzás veszélyeire felhívó hirdetésekkel borítsák, és megtiltották a “light”, a “mentolos” és a “gold” elnevezések használatát is. A lépéssel az ország a dohányzás visszaszorításáért folytatott küzdelem élvonalába avanzsált, és a kormány szerint az elmúlt közel egy évtizedben érezhetően csökkent a nikotinfüggők száma, valamint a cigarettázásra visszavezethető megbetegedések száma. A döntést persze nem üdvözölte a Philip Morris dohányipari multi, amely szerint az uruguayi törvények jóval túlmutatnak más országok idevágó szabályozásán, és egyben sértik a “külföldi befektetések” jogbiztonságát.

Vázquez második kormányzati ciklusa alatt a parlament elé terjesztette továbbá azt a törvénytervezetet, amely a korábbi 0,3 grammról 0,0-ára csökkentené a gépjárművezetők számára megengedett véralkoholszintet, tehát a hazánkban is jól ismert “zéró tolerancia” elvét követi. Az ellenzéki képviselők a törvénymódosításra reagálva azt vetették – talán nem egészen tévesen – a kormány szemére, hogy amennyiben a járművezetők számára még a legcsekélyebb mennyiségű alkohol fogyasztása sem lesz megengedett, vajon a kormány miként jár el a nemrégiben legalizált marihuána hatása alatt a volán mögé ülő sofőrökkel szemben.

A kormány kritikusai szerint Vázquez a leglogikátlanabbul elegyíti a roppantul liberális és a rendkívül szigorú törvényi szabályozást, és teszi mindezt a nemzetközi és a belföldi közvélemény populista befolyásolása végett, a helyett, hogy szigorú szakmai szempontokra alapozná egészségügyi politikáját.

Tagadhatatlan azonban, hogy a konzervatív szemmel mérve talán felháborítóan liberális, az  abortuszt és a melegházasságot, valamint a marihuána fogyasztását legalizáló törvények mellett Uruguay egy sor – néha egészen meghökkentő – szigorítást vezetett be.

Az ország lakosságának közel 40%-ának otthonául szolgáló Montevideo városvezetése például tavaly megtiltotta, hogy az éttermekben és egyéb vendéglátó-ipari egységekben a tulajdonosok sószórókat és majonézes üvegeket helyezzenek el a nélkül, hogy azt a vendégek kifejezetten kérnék. A döntéshozók szerint ugyanis a túlzott só- és majonézfogyasztás szintén komolyan károsíthatja az állampolgárok egészségét.

A közbiztonság fenntartásának égisze alatt is született néhány új törvény, amelyek értelmében az idei karneváli ünnepségek során tiltólistára kerültek a “vallási, politikai, filozófiai eszméket, valamint az etnikai csoportokat” kifigurázó jelmezek, sőt, a tűzijátékokra és a hagyományos farsangi locsolkodásra kimondták a vétót a honatyák.

Hogy az uruguayiak miként reagálnak majd ezekre a szigorításokra, egyelőre még talány, de jó esély van arra, hogy amint a dohányzás korlátozását, úgy az időszakos alkoholtilalmat is sikerül majd elfogadniuk.

Természetesen nem lehet feladatom a véleménynyilvánítás, azonban nem tagadom, hogy igazából sohasem érdekelt mélyebben, hogy ki, milyen növényt, hol és mikor szív (már ha másnak nem kell passzívan szippantania), és azt sem, hogy  Bolíviában némileg felpaprikázott, amikor a 40 fokos hőségben a választások miatt száraztörvényt elrendelve egy jó pofa hideg sörtől fosztott meg a kormány. Az sem volt ínyemre, amikor Ferenc pápa látogatása alatt az országban fogyasztható egyetlen alkoholos ital a miseborban merült ki, így vendéglátómmal egy kevéssé testes csapvízzel voltunk kénytelenek leöblíteni az ünnepi asadót.

Az alkoholstoppról alkotott véleményem azonban e cikk megírása előtt alig néhány perccel bizony megváltozott. Összefutottam ugyanis egy vízzel hígított ipari szeszen, öklömnyi kokalevélgolyón és a tüdőszaggató Casino cigarettán pörgő masszívan alkoholista kőművessegéddel, akinek nehezen formált szavaiból arra engedtem, következtetni, hogy amennyiben adok neki (még) féldollárnyi helyi pezót, úgy készülhetek a temetésemre.

Nem szeretném demonizálni matt részeg melóst, sem pedig a kokalevelet, és azzal is tisztában vagyok, hogy Bolívia nem Uruguay. Ám ha figyelembe vesszük, hogy bolt előtt magukat félholtra ivó, deliráló, agresszív arcok itt a mindennapok részét képezik, talán el tudnám viselni, ha este nyolc előtt kellene megvennem a sörömet, cserébe pedig nem fröcsögnének kokás nyállal kevert fenyegetések a képembe. Abba már bele se merek gondolni, hogy mi történne, ha az uruguayi példát követve, melósunk bágyadt mosollyal marihuánás cigarettát szipákolna, és veszett módon gumicukrot majszolna hozzá. Mert hát az ugye kábítószer, mármint nem a gumicukor.