Ha egy tojást kívülről törnek fel, az a halál, ha belülről, az az élet

 A fotókat ízlésesen válogatta össze: az igazán borzalmas betegségekről készült képekkel nem sokkolta közönségét. Értékes munkájuk mellett bemutatta a többarcú Afrikát: az emberek vidámságát, életerejét, az ősi kultúrát. A miénktől nagyon eltérő, lenyűgöző világot láthattunk: barlangrajzokat; agyag mecsetet, a helyi ’mosodát’, mely lavórokból és kézzel mosó nőkből állt; egy tanácskozó termet, melyet előrelátóan olyan alacsonyra építettek, hogy a résztvevők ne tudjanak felállni, verekedni. Készült kép vulkanikus, metántól mérgező tóról, halászokról, gyönyörű gyerekekről, meglepő életképekről. Az itt-ott olvasható rövid beszámolók még közelebb hoztak Afrikához. A fotók láttatták, hogy milyen nagy szükség volt az önkéntes orvosok munkájára.

A jelenlévőket a kórház igazgatója köszöntötte először, majd Kisvárdai Tibor, az Afrikai-Magyar Egyesület főtitkára mondott beszédet. Röviden ismertette az AHU tevékenységét, az orvosi missziókat és egyéb támogatásokat. Egy mondással fejezte ki, mit is tettek az önkéntes orvosok: „ha egy tojást kívülről törnek fel, az a halált jelenti, ha belülről, az az életet. Jakkel Anna és a többiek a tojást belülről törték fel. Olyan munkát hajtottak végre, amit itthon elég nehéz elképzelni.”

Dr. Jakkel Anna elmesélte, hogy az újságban látta a misszióról hazaérkező orvosokat, így került kapcsolatba az AHU-val. Többen vállalták a következő utat munkatársaik, családtagjaik ellenkezése ellenére. Mindannyian Afrika elkötelezettjeivé váltak. A kiállítás célja az, hogy ismerjék meg az emberek a fekete kontinenst, lássák, hogy nem csak az ásványkincsek forrása, hanem egy élő, érző, hatalmas földrész, melyben rengeteg lehetőség van pozitív és negatív értelemben is. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy a betegségek mélyen gyökereznek itt. Afrikában az a legkisebb probléma, hogy náluk nílusi láz van. Ők ezt nem érzékelik. Az emberek nem a fertőző betegségekkel foglalkoznak, hanem a mindennapi túlélésért, az életben maradásért küzdenek. Kongóban a szállásuk gondnokának a havi fizetése 40 dollár volt. 5 dolláron tolmácsok összevesztek, hogy azon a héten ki tolmácsoljon, az volt ugyanis a heti fizetésük. Óriási különbség van az ő életük és a miénk között. A képeken Jakkel Anna minden láttatott, amit meg akart osztani a közönséggel. Ez valójában csak a jéghegy csúcsa. Nem a rettenetet, a borzasztó fotókat mutatta. Azokat a képeket láttatta, amin látszik az emberi nyomorúság egy szintje – ez nem a legmélyebb. Látszik az is, hogy micsoda kultúra van Afrikában: az agyag nagymecset, ha a tuareg konfliktus tovább szélesedik és emiatt megszűnik a karbantartás, a következő esős évszakban szétmállik, csak akkor marad épen, ha a folyamatosan javítják.

Mi egy hónapig az afrikaiak között éltünk, velük keltünk, feküdtünk. Ha nem volt világítás a falu lakóinak, nekünk sem volt, sokszor egy hétig. Nem adnak magyarázatot, hogy miért. Voltunk olyan helyeken, ahol a napelemnek már örülni kellett. Vittünk különböző kórházi felszereléseket, egészségügyi intézmények, magánemberek adományait. Nem tudtuk otthagyni az EKG gépet, mert nem volt áram, és sok esély sem, hogy szalagot tudnak hozzá szerezni. Nem a tudással volt a gond, mert a bamakói egyetemen nagyon jó képzés folyik. Áram nélkül azonban hiába van EKG-felszerelés, hiába van emberi utánpótlás. Inzulinos beállítás nincs, mert nem tudják követni, nem tudják ellenőrizni. Bamakóban csak a nagykórházban van EKG. Vércukorszintmérő annak van, akinek van rá pénze, akinek nincs pénze, nem méri. Ahol van lehetőség, anyagi háttér, az a gyerek tanul, így van rá esély, hogy egészséges lesz. Sajnos a lakosság többsége, közel 90%-a analfabéta marad. A higiénés problémák áldozataként nagy részük beteg ember lesz belőlük, ami nem csak nekik rossz, hanem nekünk is. A turizmus, az emigráció, munkahelykeresés miatt a betegségek is könnyen terjednek. A világ lakói megindultak az egyik irányból a másikba. A betegség pedig nem ismer határokat. A nílusi láz a madarak által is terjed. Olyan betegségek jönnek, melyeket eddig nem ismertük.

Afrikában az a legkisebb probléma, hogy miben betegedett meg valaki. Más a tolerancia, más a gondolkozás, mások a vallási előírások, mások a lehetőségek. Malitól, Bamakótól 15 km-re ezer évvel megyünk vissza a múltba. Egy mohamedán férfinak van 4 felesége. Körülbelül 15 gyereke minden asszonynál. Ha a fele meghal, akkor is vannak negyvenen. Ha egy meghal, nem érdekli őket annyira, mint nálunk. Ha azt az egyet kezelteti, nem tud enni adni többinek. Mert az egészségügy sincs ingyen. Semmi nincs ingyen. Ha a beteg bemegy a kórházba, mindenért fizetnie kell. Megkapja az ellátást, de addig nem engedik ki, míg a család nem viszi az árát. Az asszonyok sokszor az utcán megszülik a gyereket. Egy koszos szoba egy ággyal felszerelve elérhető a vajúdó asszonynak. Ha odáig el tud menni, szülhet ott, de egy óra múlva felkel és hazamegy, mert különben fizetnie kell. Sajnos mind az egészségügyi, mind az oktatási helyzet így működik, ezért analfabéta a lakosság túlnyomó része. A betegségek olyan tárházával szembesültünk Afrikában, amit el sem tudunk képzelni. Van ugyan védőoltás, ezek közül a legfontosabbak ingyen vannak, de az emberek nem tudják, hogy van. A misszióknak nem az a feladata, hogy a ’nagy fehér doktort’ játsszuk, hogy mi milyen okosak vagyunk. Nagyon buták vagyunk mi ott, mert megszoktuk a diagnosztikai hátteret, ott pedig van szemünk, fülünk, sztetoszkópunk, annyi eszközünk, amennyi befért a 20 kilós poggyászba. Ebből kell csodát csinálni. A csoda általában nem történik meg, de ezek az emberek már annak is örülnek, hogy valaki szólt hozzájuk, valaki meghallgatta őket, valaki törődött velük.

Kongóban miután kivonultak a belgák, gyakorlatilag összeomlott a rendszer. Azok az emberek vannak szerencsés helyzetben, akik a ruandai határ környékén a menekülttáborban laknak, mert a békefenntartók egy bizonyos szintű egészségügyi ellátást, oktatást biztosítanak. 20 km-re onnan már az őserdő van, vulkáni tevékenység és fegyveres konfliktusok. A gyerekek szenvednek a legjobban, akik nem tehetnek arról, hogy a fejük fölött lövöldöznek. A kávét viszik ki az országból, Kongóban sehol nem lehet kapni. Legalábbis azon a részen, ahol mi voltunk. A nagyvárosokban mindenhez hozzá lehet jutni, de ezektől 20 km-re már visszalépés az időben.

Meg kell nézni a képeket, ezeket az embereket. Vannak szenvedő arcok, de több a mosolygó; a csillogó szemű: az életöröm sugárzik belőlük. Sokat tanulhatnánk tőlük, mert Európában a depresszió korszakát éljük, az anyagi helyzet romlását. Ők szerencsére ezt nem érzékelik, mert ők nem anyagiasodtak el. Nekik mindegy milyen befektető jön, kínai, indiai, bárki, remélik, hogy hoz valami jót. Így süllyednek vissza a rabszolgaságba, a gyarmati sorba. A fegyveres konfliktusok mindennaposak, a mi munkánkat is befolyásolják, most például az árvaháznál, ahol voltunk, zajlik a tuareg konfliktus. Így maradunk a várakozó állásponton és próbáljuk ismertetni a közvéleménnyel, amit lehet.