A Publikon Kiadó hosszabb távú Afrika-programjába kézenfekvően illeszkedő opusz Turóczi Ildikó könyve – ha nem is a tudományos (védelemstratégiai, térföldrajzi, migrációs vagy állampolitikai) kiadványokkal vetekedő értelemben, viszont nem is pusztán a „sorsok Afrikában” tónusú mesebeszédek és diplomatafeleség-életrajzok tónusában. E tudományos „kalandkönyv” kiadására vállalkozva a Publikon azt a szaktudományokon túli, szélesebb közérdeklődési körre fókuszáló szándékot nyilvánítja ki, mely Afrika mindennapjainak, európai szemmel (s ezen belül is magyar impressziókkal) belátható másságának egzaktabb, poézistől némiképp tudatosan is távolodó, dokumentatívabb szférában keres és talál helyet. Magyarként, Afrikában, orvosként Kamerunban, önkéntesként a rászoruló világban… – ezt a missziós vállalást teljesíti a Szerző, részint izgalmasan, naplószerű aprólékossággal, élményközeli tónusban és hitelesen, az Afrika-kutatókra szinte alapvetően jellemző „tereptanulmányra építve”. Érdeklődési fókuszába tudatos és elszánt programossággal emeli be, s egy magának „afrikai terepet” kereső szakember szemével tekinti mindvégig a helyszínt, országot, életmódot, gazdálkodási és szakrális, egészségügyi és embernevelési nézőpontot. Kevés ilyen mű van, jószerivel nincs is a magyar könyvpiacon, holott a hazai Afrika-policy-k nemegyszer épp efféle térségek fejlesztési szféráiba kívánnak érdemben beavatkozni/bekapcsolódni – így tehát érdemi érdeklődés övezheti a kiadványt mindazok körében, akik Afrikával munkavállalóként, önkéntesként, humanitárius turistaként, kulturális antropológusként, fejlesztési szakemberként, gazdasági piacfelderítőként vagy akár befektetési térségkutatóként foglalkoznak/foglalkozni fognak. Ezenfelül nem titkolnivaló, hogy az irodalmi-művészeti-tudományos érdeklődés, mely Afrika iránt idehaza az elmúlt években önmaga sokszorosára növekedett mindezen szférákban, szolid, de igényes megjelenítést találhat ebben a kötetben olyan országról, melyről a magyar közgondolkodás szinte semmit sem tud. Missziós „bevetés” a főszereplője tehát a kötetnek, s missziós kibocsátás esélye rejlik a Kiadó vállalásában is, hogy elérje mindazokat, akik számára Afrika nem pusztán fekete és ismeretlen földrész, hanem korunk kultúráinak egy markáns tartománya, ezernyi részlettel-árnyalattal eltérő mindazon ismeretektől, melyeket formális vagy adatszerű Afrika-tudásnak nevezhetnénk.
E cél, vállalás, szándék vagy sugallat árnyaltabb megjelenítése a kötet kiadásakor a Kiadónak is egyfajta „kulturális szándéknyilatkozattal” ékes hozzájárulása volt, ezt respektálandó a könyv értékelését az alábbiakban a kritikus olvasó, az érdeklődő szakember és a naiv tájékozódó együttes nézőpontjából fogalmazom meg… – jóllehet, helyenként kritikus szakembernek inkább és érdeklődő olvasónak kevésbé fogok látszani. Kezdem mindjárt a legelsővel, mely olvasóként, könyvpiaci szereplőként azonnal elér, ez pedig a Szerző árnyalatlanul kalandos képzetet keltő„hegyi királyság” utalása, amelyről azonnal „vad” törzsi létmód, „dzsungel”-narratíva szökik szemünk elé, s olyasfajta afrikai archaizmus, melyet a legtöbb interpretáció sugall, vagy amelyről a hasonlóképpen kameruni Barley-kötet, a „Zöldfülü antropológus” is csak lassan oszlat el olvasójában. A második szembeszökő kihívás a fekete-fehér kontraszt toposza, mely ugyancsak kedvez annak a „fehérember”-felfogásnak, amely a „nemfehéret” mindjárt alárendeltnek is szokta látni. Ez azonban a kötetben épp ellenkezőleg is bizonyítást lel: a szerző „szimpla” orvosként vállalja afrikai jelenlétét egy önkéntes megbízatás formájában, melynek „naplózása” során az afrikai létkörülményekkel küzdés, a szenvedések kényszerű tudomásulvétele, az orvosolhatatlan bajok medikális kezelésének elszántsága kerül fókuszba, illetve kap főszerepet. E vállalásos kontraszt nem nélkülözi a kiemelt státuszú tradicionális orvosságos emberek „varázstudásának” kritikáját, az ősi gyógymódok és a modern medicína kontrasztjának bemutatását, a segítés és a betegségtudat megannyi formájának belső konfliktusairól szóló reflexiókat sem. Tematikus érdeklődésű szakember számára viszont a kötet címe is jelzi, hogy a fehér gyógyító nem a fehéremberi „csodamegoldás” garanciája, hanem a kiegyezés állapota, amely látszatra nemcsak észrevétlenséget-érdektelenséget sugall, de ama véletlen tudatos elkerülését is, hogy a fehéremberi fennséggel kezelje „le” a hagyománykötött gyógyítást. Az idők e téren is változnak… – ha szabad komolyan venni a címoldal sugallatát –, noha ez a bíztató közlés még nem tudhatjuk, mit rejt a kifejtésben, merre és mi változik, kinek és hogyan kedvez maga a változás. Ennek a változásnak/változtatásnak ugyanis fölöttébb súlyos respektusa van Afrikában, akkor is, ha sok évszázadon át ez sosem jelentett jobbat, mint ügyesebb vagy erőszakosabb kizsákmányolást, keményebb adózást vagy súlyosabb rabszolgaságot. A gyógyítás változó ideje persze jelenthet(ne) jobbrafordulást, túlélési esélyt, vagy ennek részeként olyan áldásos hatást, amit a „nyugati” vagy „fehér” beavatkozás hordozna jó esetben. Változást ott, ahol a gyermekhalandóság, AIDS, szubtrópusi nyavalyák, malária és más közkeletű fertőzések nem kapnak méltó teret a kezelésben, s így a helyiek számára épp a világ nyugatiasabb felén kézenfekvőbb gyógymódok lesznek/lehetnek „alternatív” ígéretekké.
A könyvcím a táji megjelölés (Kamerun, hegyi környezet) mellett egy anciennitás (királyság) méltóságára is utal, ugyanakkor maga a kötet már első fejezetében is bizonyítja, hogy az egykori útleírásokból, földrajzi opuszokból, antropológiai terepkutatási anyagokból közgondolkodásba átkerült, (esetleg részben magazin-ismeretté változott) afrikai királyságokról kialakult képzeteink lényegében semmisnek mondhatók. S ha csábítóan „talányos” is ennyiben a cím, a kötet mégis szól azoknak is, akik a kulturális térség, földrajz, társadalomismeret, vagy kifejezetten „az ismeretlen Afrika” sugallat miatt vennék kézbe. Az alcím pontosító hatása így nemcsak érdekessé teszi, de valamelyest sejteti is, hogy a változások nem valamely térföldrajzi vagy gazdaságpolitikai dimenzióban értendők majd, hanem „félmagán” napló, esemény-fókuszált megjelenítés, egzotikus környezet és társas tudás is rejtőzik a címlap mögött. A „fehérember” időmércéje, sztetoszkópja, tablettái a kameruni helyszínen is kontrasztosnak bizonyultak, s e temporális kontraszt a szereplők (egészségügyi szervezet munkatársai, „nővérek”, jellegzetes lakosok vagy akár maga a „fon”, azaz a király is) e kettős mibenlétében teljesül ki: párhuzamosan, riasztó átmenetiségű vegyességben létezik a posztmodern kori jelenségek tömege és tízezer éves hagyománytartás-ragaszkodás is ugyanazon lapokon, sokszor naptári napokon belül, s mindez értékrendekben, életmódban, világképben, anyagi feltételekben, jövőképben éppúgy jelentkezik, mint a „black-man-time” más léptékében és az egészségfelfogásban.
A könyv egészében is már-már izgalmas, visszafogott tónusa és szinte kimunkáltan „objektiváló” leírásmódja az első nyolcvan oldalon olyasféle érzéssel töltött el, hogy „itt történnie kell valaminek”, kutatói sokknak, orvosi frásznak, rendkívüli vagy kizökkentő eseménynek – annyira izgalmasan „rejtélyes”, motiváltan távolságtartó a stílusa. Olvasgatás közben tapasztalom: szinte észrevétlenül rejt el illetőleg mutat föl népismereti, országismereti tényanyagot, ami még szakember szemével is érdekes, érzékeny értelmiségi kíváncsiságnak pedig kifejezetten inspiráló hatású. Afrikai élet-és létmódok megérthetőségét, belső dimenzióit, egészség és betegség, kosz és tisztaság fogalmi relativitását, univerzális panaceák és törzsi hitek, amulettek, orvosságos emberek relatív igazát azonban úgy érzem, felszínesebben érinti, mint lehetne– amennyiben antropológusként olvasom. Ezek mivel sorskérdések afrikaiak és „fehérek” közötti viszonyban, különbségekben és stratégiákban, érdekes lett volna az önreflexió szintjén is többet jelezni belőlük…, akár nem mással, mint kontrasztosabb önképpel, esetleg afrikai mesék, szakrális hitek hátterének ok-okozati értelmét keresve – s ezzel mintegy „elemelkedve” a primer leírástól, sűrűbbé téve a jelentésteret a mondandó körül. Ne tűnjön ez laikusnak álcázott szakmai okoskodásnak, idézek: „A néhány napja látott, racionális sokgyermekes anya jut eszembe, aki nem fog egyetlen gyermekére annyit költeni, mint az összes többire együtt, még akkor sem, ha emiatt a beteg gyermek meghal. Ez egy más világ, pontosabban én vagyok a másság benne. Rossz gondolatok, mellőzném, de gondolatdugóm nincs. A saját pontrendszeres medicinánk jut eszembe, a vállalkozóvá tett orvos, az alapellátás, mint végrehajtó rendszer. Valami furcsa asszociáció, rossz álom talán, azt sejteti, hogy valami nincs rendben ezzel a megmásított világgal”. (54. old.). Ebben a bekezdésben (is) egy komoly tudáselméleti fejtegetés lehetősége rejlik. S ha a Szerző neméppen titkos naplóját, óráról órára komponált feljegyzéseit adja közre a könyvben, hanem mintegy visszatekintően átírja és egybehangolja a művet, akkor ezek a jelentésterek mint a textust körülvevő kontextusok okvetlenül bekerülhettek volna, bármily „utólagos” okoskodásoknak tetszenek is. Elhiteti velünk, hogy önkéntessége, orvosi elkötelezettsége, megoldáskereső praktikussága, egész megismerői attitűdje olyan jelentésteret vagy jelentősséget konstruál, hogy abban a minimum-programnak megfelelni is több mint szakmai kihívás, ha nem épp a „nagy kaland”, az örökkétig tartó vállalás, az „Afrika-vírus” hatásának érvényesülése mindjárt…
Szerzőt nem kötelez, Kiadót is csak esetlegesen, hogy kritikus legyen a Művel szemben. A könyv kiadását szívélyes kedvességgel pártoltam, lektori attitűddel vettem körül, de kritikai érzékemet és (kulturális antropológiai) szakmai optikámat bizonnyal segítette volna tisztábbra állítani, ha a Szerző a szövegben legalább néhány összehasonlító utalást még megtesz „saját” világa és az átélt-tapasztalt világ párhuzamairól. Például: az író erdélyi volta a szövegben csak két-három nyelvi fordulatból („fennebb és fennebb” mászik a fán, „belépek” a Fonhoz) derül ki, s ez talán lényegtelen is, európai és fehér orvos áll itt szemben/párban az afrikai léttel. De ha (legalább a végére) beillesztett volna egy félmondatnyi asszociációt, gondolatfutamot, amely a „hazai” bécsi szelet mellett a kórházi és egészségügyi másságra vagy hasonlóságra utal, annak láttam volna értelmét, s érdeminek vélném hatását is. A terepmunka-kaland egy helyi konferencia-részvétellel ér véget, s ebben fölrémlik a nemzetközi orvosi- és gyógyszerészettudományi praktikum felelőssége is – de szinte a „feketék közt egy fehér” kontrasztjával hiányzik, hogy a mi tájainkon honos medicinák, netán az erdélyi egészség-állapotok egy apró tónusát beemelje, s ezzel mindjárt többdimenzióssá is tegye a művet. A kötet nem úgy épül föl, nem az a /hiányzó/ „konklúziója”, hogy lám, mennyi kusza ősiség és modernitás fér meg egy nevesincs afrikai településen, s ezért nem lett volna jobb, ha a Szerző társadalomismereti vagy világképi bölcselmeit rá akarta volna ragasztani a kötet végére…, de mégis, valahogyan a sugallt reménytelenségi összkép mellé jólesett volna az értékviszonylagosság még karakteresebb hangsúlyozása. Lehet, ez nem a Szerző dolga, hanem majdan az olvasóé – de az átlagos könyvpiacon mindig és mindenhol alighanem egyidőben két-három „orvos voltam Afrikában” típusú könyv világít a könyvesboltok polcain, s hogy ennek is helyet szorítson ott a bolti eladó, kéne valamiféle többlet-sugárzása is legyen. A címről való föntebbi „okoskodásom” is ezt a szempontot hangsúlyozná, mert ha nem is merészelnék „szöveggazdagítási” javaslatot tenni, csupán sugallanám kidolgozhatóságát a tradicionális medicínák és modernitások témakörének, az európai fogyasztói kultúrában eluralkodott medicína-kiszolgáltatottság és gyógyszertúlfogyasztás oktondiságának, a gyógyszerbiznisz okainak és következményeinek, a természeti népek gyógymódjainak, orvosságos embereik tudásának és tudatlanságának modernitásban új hangsúlyt nyerő voltát ebbe a kontrasztba emelő „levezetés” lehetőségét. Mondjuk ezt is inkább valamiféle utólagos-pótlólagos önreflexióként csatolva, vagy önértékelő-önkritikus iróniával megtoldva, amely a Szerzőnek épp oly sajátlagos tónusa, mint Nigel Barley „kalandjai”-nak (http://www.antroport.hu/lapozo.php?akt_cim=72).
A kötet számos erényét csak jelzem, túlértékelésük nem célom. Tény, hogy izgalmasan tárja föl a fehéremberi (sőt: fehér asszonyi) beilleszkedés időleges és reménytelen voltát a történések folyamatában, szűkszavú és szituatíve is hiteles közlései a szereplőkről jól segítenek árnyalt képet kialakítani a miliő egészéről, az eseményleírásba foglalt táj- és néprajzi elemek is józan arányban szerepelnek… (ugyan a fulániak faluhatárra bejövetelét két-három verzióban is megismerjük a naplórészletekből, de ez nem zavaró, hisz ha a beszélő mondandóját követve épp így formálódott a közlés, s ezt jegyzetelve mi más kaphatna hangsúlyt). Meglepő és meggyőző a településen (Esu) meglévő – kutató számára evidensen megtapasztalható – vegyessége mobiltelefonos és terepjárós modernitásnak meg pária kiszolgáltatottságnak vagy érinthetetlenségnek, világból kivetettségnek és globalizáltságnak, bezártságnak és univerzális mobilitásnak, tradicionális tudatlanságnak és releváns tudásra törekvésnek, örökös fufu-evésnek és palacsinta-ünnepnek, csóró költségvetésű királynak és az Ő Amerikát járt tapasztaltságának, vallások együttélésének és illemhely-hiánynak… Ezért jó és megkapó, érdekes és olvastatóan kellemes a könyv egésze. Örvendek annak, hogy a Kiadó vállalkozott megjelentetésére…! A hazai Afrika-irodalom kétségkívül gazdagabb lett Turóczi Ildikó kötete révén.
S ha a hír nem csalárd: megy vissza a terepre, „megkapta az Afrika-vírust” immár… – hiába orvos amúgy, ez ellen védekeznie szinte senkinek sem lehet…
Turóczi Ildikó: Változó idők Kamerunban. Fehér gyógyítóként a hegyi királyságban. Publikon Kiadó, Pécs, 2012.