Chikunguña: egy magyar tudósító feljegyzése a betegágyból

Elég a Nemzetközi Utazás-egészségügyi és Oltóközpont által a térségbe utazók számára előírt védőoltások listáját átfutni ahhoz, hogy a fekete kontinensre vagy az Újvilágra, mint megannyi borzalmas nyavalya és mérges csúszómászó bölcsőjére tekintsünk.

Megszállott hipochonderként Latin-Amerika számomra afféle sokk-terápiához volt hasonlatos. Miután hozzászoktam ahhoz, hogy egy-egy esőzés után az ágyam körül kétségbeesetten evező skorpiók úszkálnak, esetleg, hogy gazolás közben egy felháborodott csörgőkígyó csusszan el a csizmám mellett, vagy, hogy éppen több tucat kullancsot voltam kénytelen eltávolítani egy kirándulás után a bikinivonalamról, úgy gondoltam, hogy engem meglepetés már nem érhet.

Persze tévedtem, és a sors különös fintoraként éppen a legújabb, Afrikából Latin-Amerikába exportált trópusi vírust sikerült összeszednem, mégpedig teljesen hétköznapi jószágok, az Aedes aegypti, azaz az egyiptomi csípőszúnyog, vagy az Aedes albopictus, magyarul az ázsiai tigrisszúnyog jóvoltából. A szóban forgó nyavalya nem volt más, mint a latin-amerikai újságok címoldalára az elmúlt év során rendre felkerülő Afrikából behurcolt új vírus, a chikunguña-láz.

A csonttörő-lázként is ismert dengue rokonát, a chikunguñát első ízben 1952-ben Tanzániában regisztrálták, a vírus elnevezése a helyi makonde nyelvből származik, és nem egyebet jelent, mint a kevéssé biztató, a “kitekert ember betegségét”. Arra, hogy milyen találó a kór elnevezése, saját keserű tapasztalataim világítottak rá.

Azt még csak firtatni is fölösleges, hogy hol csíphetett meg a vektor, azaz az alattomos kis vérszopó. Azt azonban már többé kevésbé be lehet lőni, hogy a rovar szájszervén keresztül mikor kerülhetett belém az importvírus: minden bizonnyal a tünetek megjelenése előtt olyan jó 10 nappal. Mivel latin-amerikai tartózkodásom során több száz, ha nem ezer szúnyog csípett meg, egy idő után már rá se hederítettem a dengue és a chikunguña bolíviai terjedéséről szóló hírekre, annál is inkább, mivel a megbetegedések jó része a külváros nyomornegyedeiben fordult elő, és ott is alig pár százas nagyságrendben.

Az első kellemetlenségek akkor kezdődtek, amikor a várostól jó 15 kilométerre, a pampa közepén, derült égből villámcsapásként, pályafutásom legsürgetőbb és talán legfájdalmasabb hasmenése tört rám. Megkímélve a kedves olvasót a részletektől elég annyi hozzá, hogy a bukolikus kirándulás rövid úton a teljes megszégyenülést jelentő publikus nadrágba piszkítás elkerülését célzó versenyfutássá, avagy inkább vánszorgássá degradálódott. Az első kört én nyertem, azonban az angol wc-vel még csak közeli rokonságot sem ápoló latrinán kuporogva 40 perc után be kellett látnom, hogy a kór rögvest egyenlített, mivel trónomat még 5 méterre sem tudtam elhagyni, ugyanis háborgó emésztésem mentem visszaparancsolt a fajanszra.

Ekkor még a reggel az utcán elfogyasztott maracuja-levet okoltam nyomorúságos állapotomért, azonban lassanként a tünetek jócskán túlmutattak egy egyszerű gyomorrontáson. Az például már komoly fejtörésre adott okot, hogy egy óra üldögélés után gyakorlatilag már alig bírtam lábra állni, sőt, úgy éreztem, hogy percenként mintegy 15 évet öregszem. Nem sokkal később a hazafelé induló buszra már egy kilencvenéves, reumás nagypapa vehemenciájával hágtam fel. A félórás út végén pedig már kifejezetten igazságtalannak éreztem, hogy a talányos kór nem elégedett meg minden energiám elszippantásával, hanem lassan, de biztosan olyan fájdalmakat küldött szét szánalmas porhüvelyemben, mintha nemes egyszerűséggel egy vascsővel péppé vertek volna.

A kép akkor lett teljes, amikor végre bezuhantam az ágyba. Ekkora a fejem helyén immár egy negyven fokos, szapora szívdobogásom ütemére pulzáló forró masszát éreztem csak, amely közepén két gonosz ördög minden erejével azon dolgozott, hogy belülről kifelé nyomja a szemgolyóimat, vagy éppen lufit fújjon a rendkívüli módon sajgó ajkaimból.

Végül 12 órás lázas lidércnyomás után ébredtem, és szomorúan konstatáltam, hogy állapotom mit sem javult sőt, ha lehet, csak romlott. A reggeli zuhany során minden kétséget kizáróan nyilvánvalóvá vált, hogy itt bizony nem gyomorrontásról, hanem a chikunguñáról, becsületes nevén, a járványos ízületi gyulladásról van szó. A tünetek szépen sorban kimerítették a bolíviai köztévé által lépten-nyomon ismételt, a chikunguña korai diagnózisát segítő spotokban felsorolt szimptómákat. A roppantul zavaró és a legszokatlanabb izomcsoportokat megtámadó fájdalmak mellett sikerült 39,5 fokos lázat produkálnom, amit komoly széklettartási problémák cifráztak, a képet pedig az egész testre kiterjedő piros kiütések tették teljessé.

A természetes gyógymódok híveként, kedves barátnőm tett néhány hamvába holt kísérletet arra, hogy felhevült habtestemet némi nyers krumplival elborítva hűtse elfogadható hőmérsékletűre, míg a szinte elviselhetetlen ízületi fájdalmakat jó szóval és egy tibeti hangtállal próbálta meg kezelni. Rövid úton kiderült, hogy roppantul irritáló, ha chikunguñásan az embert nyers krumplival pakolják tele, a tibeti varázstál kongása pedig minden jó szándék ellenére csak annyit ért el, hogy az amúgy is megtépázott idegeim végképp felmondják a szolgálatot.

A döntő szót végül bolíviai fogadott édesanyósom mondta ki, aki szemügyre véve szorult helyzetemet, azonnal egy kórházba szállított. A magánklinika ambulanciáján “Señor Hardyt” rögtön néhány fekete-szemű, még egy haldoklót is kétség kívül jobb kedvre derítő nővérke vette kezelésbe. Nem kenyerem a kivételezés, azonban egy közkórházban minden bizonnyal vagy hat órát kellett volna várnom a diagnózisra, az Incor klinikán viszont pillanatok alatt Bolívia talán legjobb, és biztosan legszerényebb orvosa, Dr. Cesar Sejas előtt találtam magam. A gyanú rövidesen bizonyítást nyert, így Santa Cruzban jó eséllyel az első magyar fertőzöttként felkerültem a chikunguña-betegek listájára.

Innen már minden simán ment, a bájos nővérke szakértő mozdulatokkal és nagyon együtt-érző szempilla-rebegtetéstől kísérve bekötötte az infúziót, amelybe B- és C vitamin oldat került, Dr. Sejas pedig pihenést, napi két paracetamol és ibuprofén tablettát írt fel, valamint könnyű diétát és sok folyadékot javasolt.

Őszintén szólva, a továbbiakban panaszra nem lehetett okom, hiszen a kórházban töltött órákat talán leginkább egy Ricky Martin videoklip háttértáncosaihoz hasonló nővérkék édesítették meg, odahaza pedig egy magyar mintára készült aranysárga karikákat lebegtető erős húsleves gondoskodott a jólétemről.

Egy szó, mint száz a kezdetben kifejezetten fájdalmas chikunguña a prognosztizált 5-10 nap helyett már 24 órán belül szolid hőemelkedéssé csitult, 48 óra múltán pedig már csak az itt-ott felbukkanó, az izomlázhoz hasonló fájdalmak emlékeztettek a trópusi lázra.

Azt még korai volna kijelenteni, hogy immár a “gyógyult-bevethető” kategóriába avanzsáltam, hiszen a chikunguña ereje a fránya szövődményekben rejlik. Ha lehet hinni a tudománynak, úgy a heves láz elmúltával a kóborló ízületi fájdalmak még akár heteken vagy hónapokon keresztül is kínozhatják a pácienst. Ez utóbbit csak megerősíteni tudom, hiszen e sorok írása közben, hol különös csípő-, hol pedig a még különösebb rágó vagy éppen az igen szerény hasizmomat érintő fájdalom kóborol bennem.

Vírus lévén, a szó szoros értelmében a chikunguñát gyógyítani nem lehet, csakis a tünetek kezelésére nyílik lehetőség. A betegség terjedését elsősorban a vektorok, tehát a hordozó szúnyogok irtásával lehet megelőzni, azonban az Újvilágban 2013-ban, Francia Guyanán megjelenő kór terjedése azt mutatja, hogy az ez irányú erőfeszítések bizony nem jártak sok sikerrel.

Bolíviában ez idáig több mint 600 megbetegedést regisztráltak, Paraguay immár az 1000. fertőzötthöz közeledik, Brazíliában 5600-an kapták el a vírust, a karibi térségben és Közép-Amerikában pedig 30 000 esetet regisztráltak. A Pánamerikai Egészségügyi Szervezet adatai szerint 2013-óta a chikunguña 191 áldozatot követelt.

Meglepő tény, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) honlapjának a chikunguñával foglalkozó oldalán csak a betegség terjedésének jócskán idejétmúlt, 2014-es térképe hozzáférhető, amely szerint Bolíviában, sőt egész Latin-Amerikában a vírus még csak meg sem jelent. Az WHO lépéshátránya a közelmúltban három nyugat-afrikai országot kifacsaró ebola-járvány tükrében legalábbis elgondolkodtató.