Az ugandai magyar orvosmisszió eddig 1100 beteget látott el

Azonban mielőtt belevetettük volna magunkat az utolsó hét munkájába, ma ellátogattunk a közeli Sipi vízesésekhez
Végre megízlelhettük a vidéki ugandai életet. Ahogy távolodtunk a várostól a zsúfolt utcák és bódék helyét gazdagon zöldellő táj vette át. Banánföldek és legelők mellett vezetett – a mellesleg igencsak foghíjas – utunk, és ha nem is gazdagabb, de egy kiegyensúlyozottabb élet ígéretét keltette a kis házcsoportok között játszó gyerekek és a kertekben dolgozó emberek látványa.
Miután sikerült felkapaszkodni 1700 méter magasságba az Elgon hegyre, a Sipi River Lodge táborából vágtunk neki az összesen 3 nagy vízesést és több kisebb zúgót érintő túrának. Mivel Karinának már nem volt ismeretlen ez a környék, ezért úgy döntöttünk, hogy nem vesszük igénybe a túravezetők segítségét. Ugyan figyelmeztettek minket a Lodge alkalmazottai, hogy ha egyedül megyünk, akkor előfordulhat, hogy a helyiek pénzt kérnek majd tőlünk azért, hogy áthaladhassunk a földjeiken, de mi úgy gondoltuk, hogy három amazont és egy Indiana Jones-t nem tud senki sem megállítani. Ezen az önbizalmon azért utólag már mi is mosolyogtunk.
Az első vízeséshez egy esőerdőn keresztül vezetett az ösvény. Lélegzetelállító volt a buja növényzet között lezúduló víz és permet felhőszerű látványa. Dacolva a csúszós kövekkel és a vizet eső-szerűen fújó széllel, vakmerően megmásztunk egy sziklát a vízesés tövében, csodás képeket készítettünk, majd épségben vissza is jutottunk. Ehhez ugyan szükségünk volt a csapat összes szikla- és barlangmászó tudományára, de önbizalmunk győzedelmeskedett.
Ezután a kis bemelegítés után vágtunk neki az igazi túrának. Ahogy egyre magasabbra hágtunk a buja növényzetben a csúszós agyagos ösvényen, az eső hol eleredt, hol elállt, és a magas páratartalom miatt egy idő után már mindegy volt, hogy van-e rajtunk esőkabát vagy nincs. Egy kisebb, többlépcsős vízesés fölé kapaszkodva igazi alpesi táj tárult a szemünk elé. A magunk mögött hagyott út miatt erdőre számítottunk; ehhez képest legelésző kecskék és tehenek, a patakban ruhát mosó lányok, néhány rendezett házikó és persze egy marék 10-12 éves fiúcska fogadott minket. Az utóbbiak ezt, a szó szoros értelmében tették. Lecsaptak ránk, és egymást túlkiabálva biztosítottak minket a segítőkészségükről, hogy elvezetnek minket a vízesésekhez. Ezen a ponton elbizonytalanodtunk, mert ugyan azt biztosan tudtuk, hogy nem szeretnénk az út végén 10 gyerek túravezetői díját kifizetni, azonban az ösvény egyszerre több irányba folyatódott tovább, és korántsem volt egyértelmű, hogy nem szorulunk segítségre. Azonban a fiatalok olyan hangosak és erőszakosak voltak, hogy elvetettük az alkalmazásuk ötletét. Ezt ők viszont nem így gondolták. Ennek az lett a vége, hogy míg próbáltunk a lehető legmagabiztosabban megválasztani útirányunkat, a gyerekek hangosan kiabálva és magyarázva mentek előttünk és mögöttünk, és hiába a többféle lerázó taktikánknak, csak velünk tartottak a banán-, bab- és kávéföldeken keresztül.

Út közben találkoztunk a földjeiken dolgozó asszonyokkal és férfiakkal, pálmalevél-tetős, agyagból tapasztott kunyhók mellett csodálkozva ránk meredő gyerekekkel, és temérdek háziállattal. Nagyon érdekes volt, hogy azokon a területeken, ahol már erdőre számítottunk, ott is babbal bevetett földeket találtunk. (Mintha a Rám-szakadék körül kivágnák a fákat, és veteményest ültetnének az aljövényzet helyére.) Az egyik ösvényen 6-8 éves forma gyerekekre lettünk figyelmesek, akik az út közepén térdelve hangos búgó hangot kiadva a maguk által földbe vájt lyukakba fújnak bele. Közelebb érve jöttünk rá, hogy a szárnyas hangyákat fújják ki járataikból, hogy aztán rögtön el is fogyasszák őket. Az önjelölt túravezetőinkről egy idő után kiderült, hogy ők sem tudják az utat, illetve minden ösvény végül a nagy, fő vízeséshez vezet, tehát azonkívül, hogy próbára tették csapatunk türelmét, sok előnyünk nem származott a jelenlétükből. Bár amikor Kriszti megcsúszott az egyik csúszós útszakaszon, akkor lelkesen két oldalról utána kaptak, de csak rántottak rajta kettőt, hogy biztosan a sárban kössön ki.
Az igazi izgalmak akkor vártak minket, amikor már majdnem elértük utunk fő célállomását, a legnagyobb vízesést. Egyszer csak az orrunk előtt termett két gumicsizmás helyi férfi, és követelték, hogy fizessünk belépőt a vízesés “használatáért”. Hiába győzködtük őket, hogy mi már kifizettük a belépőt az út elején, egy pillanatra úgy tűnt, hogy kis csapatunkon kifog az afrikai okosság. Azonban a magyarok is méltán híresek a talpraesettségükről: Karina gyorsan telefonos segítséget kért az egyik helyi nagy presztízsű támogatónktól, aki igen gyorsan meggyőzte az “útonállóinkat” arról, hogy nekünk nem kell hozzájárulnunk további támogatással a vízesés “karbantartásához”.
Ezek után már csak pár lépés választott el minket a nap legnagyobb látványosságától. A vízesés több, mint 60 méterről zúdult alá, gomolygó permetet és szivárványt hagyva maga után.  Minden fáradtságot megért ez a látvány, és tökéletes megkoronázása volt ennek a kemény munkával töltött hétnek.
A győzedelmes pillanatok megörökítése és a “csúcscsoki” elfogyasztása után elindultunk megkeresni a lefelé vezető legjobb utat. A földek között vezető számtalan ösvény közül most nehezebb volt kiválasztani azt, ami pontosan a kiindulási pontunkhoz juttat el minket, de sok időnk nem maradt gondolkozni, mert az “útonállókkal” történő találkozáskor szétszéledő gyerekek újra megtaláltak minket. Lelkesedésük lelohadt