Romokban az iráni-szudáni kapcsolatok a jemeni intervenció miatt

2015. március 26-án Szudán is bejelentette, hogy részt vesz a szaúdi vezetésű, tíz szunnita muszlim országot felölelő, a húszik ellen irányuló katonai koalícióban. Ugyanakkor pontos részletek a mai napig nem derültek ki, hogy Kartúm pontosan milyen módon is vesz részt a légi hadjáratban. Már eleve a szudáni részvétel bejelentése is érdekes volt: a fegyveres erők sajtóosztálya mindössze egy SMS üzenetben értesítette az újságírókat, hogy Kartúm csatlakozik az offenzívához. A nyugati médiumok szerint Szudán mindössze 4-5 darab MiG 27-essel támogatja a koalíció erőfeszítéseit, valamint Kartúm később felajánlotta, hogy szükség esetén 6000 katonát küldene az országba. Március 28-án a húszik azt állították, hogy lelőttek egy szudáni vadászgépet, de ezt a szudáni kormány tagadta.

Amikor még bajtársak voltak

Azonban Szudán részvétele a húszik elleni hadjáratban nem katonai szempontból érdekes, hanem politikai aspektusból. Omar el-Basír szudáni diktátor döntése ugyanis felégetheti a megmaradt hidakat Irán és Szudán között. A két ország viszonya mindig is változékony volt a történelemben. A 2000-es évek elején Kartúm sokat profitált az iráni támogatásokból és segélyekből, nemcsak az afrikai ország iparát (például az energiaszektort) fejlesztették, hanem a szudáni hadsereget is. Cserébe el-Basír jóváhagyta az iráni fegyverszállítmányok átengedését és segítő kezet nyújtott a Hamász és más militáns csoportok felfegyverzésében. Ezen kívül Teherán síita mecseteket és kulturális imaközpontokat építtethetett az afrikai országban, ahol a síita muszlimok aránya nem éri el az egy százalékot.

Az iráni-szudáni kapcsolatok akkor kezdtek el repedezni, amikor 2014 szeptemberében Kartúm bezáratta az összes iráni kulturális központot és 72 órát adott az iráni diplomáciai személyzetnek, hogy elhagyja az országot. Akkor még az iráni vezetés cáfolta a híreket és arról beszélt, hogy „valakik meg akarják bontani a szoros köteléket Kartúm és Teherán között. Azonban pár nappal később a szudáni külügyminisztérium elismerte a hírek valódiságát, bár a szudáni diplomácia a mai napig adós a válasszal és a magyarázattal, hogy miért cselekedett így. Sőt alig egy hónappal később Omar el-Basír már tagadta, hogy Szudán valaha is baráti viszonyban lett volna Iránnal és a két országnak lettek volna közös céljaik a régióban.

Te is fiam, el-Basír? 

Az elmúlt hetekben az iráni média a szaúdiak után a legtöbbet a szudáni hozzáállással és „árulással” foglalkozott. Például a Mashregh News nyíltan nekiment Basírnak, emlékeztetve arra, hogy Teherán a szankciók ellenére is kiemelten támogatta a szudáni vezetést, sőt amikor a „legnehezebb időszakon ment keresztül” ( Dél-Szudán függetlenné válása), akkor is kiállt mellette.

Az al-Monitor elemzői szerint  a szudáni részvétel hátterében egyértelműen az Öböl-menti szunnita monarchiák állnak. Kartúm ugyanis igyekszik minél jobb kapcsolatokat kiépíteni velük, főleg Szaúd-Arábiával. Elsősorban azért, mert komoly anyagi támogatást remél cserébe. Dél-Szudán függetlensége (2011) óta a szudáni gazdaság megtorpant, pedig 2011 előtt – egyedülálló módon talán egész Afrikában – Szudán tíz százalék fölötti GDP növekedést tudott produkálni, méghozzá a szankciók és a háborúk ellenére. Azonban pár éve az afrikai ország elveszítette kőolajmezőinek  75%-át, mivel a legnagyobb lelőhelyek Dél-Szudánhoz kerültek, miközben az infrastruktúra (a csővezetékek, olajfinomítók, raktárak és szakemberek) északon maradtak.

A gazdasági visszaesés miatt a szudáni kormány folyamatosan csökkentette kiadásait és megszüntette a támogatásokat. A szudániaknál akkor telt be a pohár, amikor 2013 őszén el-Basír eltörölte az üzemanyag ártámogatást. Tüntetések robbantak ki országszerte, sokan a “megkésett szudáni tavaszról” beszéltek. Több ezer embert tartóztattak le, miközben az internetet is teljesen lekapcsolták Szudánban. A helyi emberi jogvédő szervezetek szerint legalább 350 ember halt meg a rendőrökkel vívott utcai összecsapásokban. A feldühödött tüntetők több mint 40 benzinkutat gyújtottak fel és legalább 13 buszt rongáltak meg csak a fővárosban. 2013 óta pedig több kisebb tüntetés zajlott az országban, a mai napig nincs teljes nyugalom. Az is növeli az elégedetlenséget és az indulatokat, hogy a nemrég tartott szudáni választásokon senkinek sem volt esélye az 1989 óta hatalmon lévő el-Basír ellen.

Változó szélirány

Tehát a szudáni vezetés pénzt remél az Öböl-menti monarchiáktól a katonai szerepvállalásért cserébe. Viszont az afrikai országnak korántsem felhőtlen a viszonya ezekkel az államokkal, főleg Szaúd-Arábiával. Például 2013 augusztusában el-Basírt meghívták Hasszán Róháni iráni elnök beiktatására, amire az afrikai diktátor el is ment. Azonban a szaúdi légirányítás nem engedte be a szudáni államfő gépét, sőt szaúdi vadászgépekkel „kísérték vissza” a szudáni légtérbe. Rijád magyarázata az volt, hogy el-Basírt a Nemzetközi Bíróság (ICC) bűnösnek találta és elfogatóparancsot adott ki ellene.

Ezenfelül problémát jelenthet a szaúdi-szudáni (de akár a szaúdi-egyiptomi) kapcsolatokban, hogy Kartúm az egyik legnagyobb támogatója a Muszlim Testvériségnek és különböző militáns iszlamista csoportoknak. Diplomáciával, pénzzel, fegyverrel és – Kairó vádjai szerint – harcosokkal is ellátja ezeket a szervezeteket, leginkább Észak-Afrikában. Líbiában – Katarral és Törökországgal együtt – a Fadzsr Líbia (Líbia Hajnala) és a Tripoli vezette iszlamista kormány legnagyobb támogatója. Miközben Kairó és Rijád a tobruki szekuláris-nacionalista kormányt ismeri el Líbia legitim képviselőjének és nyújt neki segítséget az iszlamisták elleni harchoz. Ráadásul a szudániak a mai napig tüntetnek a betiltott Muszlim Testvériségért, menedékjogot  is adtak a szervezet több egykori tagjának.

A források a cikkben

A képek forrása: Europress/AFP