Van valami az arcomon? – Bambuló kínaiak

Való igaz, hogy kissé furcsának, kívülállónak érezhetjük magunkat, ha elmegyünk valamelyik ázsiai, vagy délkelet-ázsiai országba. Folyton azt érezzük, hogy bámulnak ránk, hogy másnak tartanak, és ez szembeötlő. Egy idő után azonban ez elmúlik és már vagy nem zavar, vagy nem vesszük észre, ha néznek.

Stacey Kuyf, a GB Times egyik újságírója két hetet töltött Pekingben, ő is hasonló tapasztalatokat szerzett. Mint mondta, a városban nem csak a munkanélküliek, hajléktalanok, nincstelenek léte volt szembeötlő, hanem a bambulás.

„A városban 22 millió kínai él, én pedig mint egy azonosítatlan tárgy lebegtem ott a világos bőrömmel és szőke hajammal. Általában, ha elkapom valaki tekintetét, aki addig nézett, abban a pillanatban az illető is elkapja a fejét, mintha a dolog meg sem történt volna. Arra számítottam, hogy Kínában is ez lesz, és mégsem. Folyamatosan néztek. Olyan volt, mintha egy valóság showban lettem volna, amiről elfelejtettek értesíteni.”

Való igaz, hogy a kínaiak számára furcsák a külföldiek, és különösen a világos bőrű szőke, vagy vörös emberek keltenek nagy feltűnést. De mi lehet az oka, hogy a kínai emberek nem zavartatják magukat a folyamatos bámulásban?

„Furcsa volt, hogy nem csak akkor bámulnak, ha csinálok valamit. Ha egy csapat külföldi furcsán beszél egymással valahol, akkor érthető. De akkor is kitartóan néztek, ha csendben ültem és olvastam, vagy csak zenét hallgattam a metrón, almát ettem a buszmegállóban. A turisztikai látványosságok környékén volt a legrosszabb a helyzet, pedig azt gondolnánk ott hozzá vannak szokva a külföldekhez. Vidéken még rosszabb. Ott van, aki sosem látott külföldit.”

A fejlődő gazdaság ellenére a hatalmas Kína lakosságának jelentős része olyan falvakban él, ahová nehezen, vagy egyáltalán nem jutnak el a modern eszközök, hírek. Még a fejlett Japánban is olyan beszűkült gondolkodásúak a vidéki emberek, hogy a világról nagyon téves elképzeléseik vannak. Kínában a falvakban még rosszabb a helyzet. Nem csak nem jutnak el az emberek külföldre, de nem is nagyon látnak külföldit.

„Azzal semmi bajom nem lenne, ha odajönne hozzám valaki, hogy csináljunk egy közös képet. De amikor valaki sunyiban a hátam mögött próbál engem lefotózni, miközben egy képet nézek, az egy teljesen új szint. Aztán követ. Amikor megállok vele szemben, ő is megáll és csak néz. Ha közeledem, távolodik.”

Miközben a külföldiek sokak szemében érdekesek, a legtöbb kínai távolságtartó marad. Kultúrájuk mind a mai napig nehezen nyit. Bár érdeklődőek, fogalmuk sincs hogyan is kéne kommunikálni egy külföldivel. Az idegennyelvtudásukról nem is beszélve.

„Próbáltam megoldást találni a dologra, így egy barátom megtanított nekem egy kínai mondatot. ‘Ni yo wentee ma?’, ami annyit tesz: Van valami probléma? Azonban figyelmeztetett, hogy bizonyos körülmények között ez sértő kifejezés is lehet, így csak vészhelyzetben használjam. Néha megpróbáltam azt, hogy én is kitartóan bámulok valakire, de előbb utóbb meguntam, mert farkasszem nézésben verhetetlenek. Amikor valaki sunyiban próbált lefotózni, olykor elővettem én is a telefonom és fotóztam őt, hátha elszégyenli magát. De nem. Néhány hónap alatt megszoktam a bámulókat és egyszerűen vállat vontam.”

Más országokban talán jobban hozzá vagyunk szokva, hogy sokféle emberrel utazunk együtt a buszon, és egy idő után ez már fel sem tűnik. Kínában még mindig furcsa szemmel tekinthetnek ránk, főleg ha Európából érkezünk, vagy -ahogy GB Times riporterének- kirívó szőke hajunk van. A legjobb megoldás az alkalmazkodás, az elfogadás, vagyis az, ha nem foglalkozunk vele. Talán idővel a kínaiak is nyitni fognak a turisták felé, és bámulás helyett beszélgetnek majd. Addig is ne lepődjünk meg, ha bámulat (bámulás) tárgyai vagyunk Kínában.

(Fotó:GettyImages)