Az éjszakai életmódot folytató állatka az álcázás mestere, tökéletesen összeolvad a környező sziklákkal és romokkal. Bár a kutatók először 2004-ben bukkantak rá (Paroedura hordiesi) – akkor egy letörött farkú hímet szúrtak ki -, egy új genetikai elemzés és fizikai jellegzetességeinek közelebbi vizsgálata csak most mutatta ki, hogy külön faj.
Miután több egyedet is felleltek az erőd környékén, dokumentálták, hogy testhossza orrától farka tövéig 5,8 centiméter. Farka majdnem olyan hosszú, mint a törzse, elérheti az 5,3 centimétert. Szögletes, tapadó párnácskákat hordoz lábujjain, ez egyedülálló a Paroedura és a rokon Ebenavia nemnél.
Az újonnan fellelt faj relatíve kicsi élőhelyet tudhat magáénak, csupán 50 négyzetkilométert. Viszont nincs egyedül territóriumán, az utóbbi néhány évben egyéb új hüllőfajokat is dokumentáltak a Montagne des Français Rezervátumban, Madagaszkár északi részén, többek között levelibékákat, gyíkokat, kígyókat és kaméleonokat.
Valószínű, hogy más, eleddig ismeretlen hüllőfajok is élnek a régió mészkőhegyeinek eme részén (masszívum), de sok őshonos állatfajt fenyegethet az élőhelyek pusztulása. A kutatók ezért az új gekkófaj kritikusan veszélyeztetett osztályba sorolását kérték a Nemzetközi Természetvédelmi Unió vörös listáján.
Bár a gekkók védett rezervátumban élnek, közvetlen élőhelyüket meredek lejtők, úgynevezett élőhely-szigetek választják el a többitől. Számos rendszertani csoport – úgymint szűkszájúbékák (Stumpffia), törpekaméleonok (Brookesia), a madagaszkári Paracontias szkinknem, laposfarkú gekkók (Uroplatus) és az új gekkónem (Paroedura) – más ilyen “szigeteken” élőktől függetlenül fejlődött ki, lehetővé téve, hogy azok mindegyike biodiverzitási gócponttá váljon.
A Paroedura nem igen elterjedt a madagaszkári ökoszisztémákban, többek között a keleti esőerdőkben, a nyugati száraz erdőségekben, a szintén száraz szavannákon és a magashegységekben.
A vizsgálatot a Zoosystematics and Evolution folyóirat közölte.