Az elemzésben, amelyet az egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpontja juttatott el az MTI-hez, a szakértő emlékeztetett: 2011 őszén a NATO zömében európai tagállamainak részvételével, bár nélkülözhetetlen amerikai háttértámogatással megvalósuló – műveletének eredményeként a líbiai felkelők megdöntötték Moammer Kadhafi 42 éves uralmát. Miközben az észak-afrikai ország vezetője máig tisztázatlan körülmények között életét vesztette, a külvilág azt figyelte, hogyan sikerül a heterogén lázadócsoportoknak megegyezniük az ország jövőjéről és a hatalom megosztásáról. Ez nem utolsósorban a különféle, a felkelés kitörésekor befagyasztott számlákon tárolt dollár százmilliárdok feletti ellenőrzést is jelentette.
A 2011-es arab tavasz továbbgyűrűzése, a mali válság, majd Dél-Szudán, a Közép-afrikai Köztársaság és Ukrajna ügye levette a napirendről az észak-afrikai ország kérdését – vélekedett Marsai Viktor. Úgy látja, az európai nagypolitika is magára hagyta az országot. A NATO-művelet lezárása után az Európai Unió meg sem kísérelte, hogy segítse a líbiai állam újjáépítését.
Marsai Viktor kiemelte: ez azért meglepő, mert Líbia több szempontból is stratégiai fontosságú az Európai Unió számára. Egyrészt – írta – Tripoli fontos szerepet töltött be az európai energiaellátásban és azokban a tervekben, hogyan enyhíthető az uniós tagállamok energiafüggősége Oroszországtól.
Másrészt Európa szempontjából Líbia legalább ilyen fontos szerepet töltött be a kontinens felé irányuló illegális migráció megfékezésében. Az 1980-1990-es években a regionális konfliktusok, illetve a Száhel-övezetre jellemző kilátástalan gazdasági helyzet miatt menekültek százezrei húzódtak észak felé, Algéria és Líbia irányába. A 2000-es években Kadhafi megszigorította a bevándorlás feltételeit, és kétoldalú egyezményeket kötött egyes uniós tagállamokkal az illegális bevándorlás megfékezésére. Jelentősen csökkent a Líbia felől érkező menekültek száma, hiszen Kadhafi jól szervezett biztonsági apparátusa gátat szabott a menekültáradatnak. Ezt borította fel a 2011-es polgárháború, a biztonsági apparátus szétesésével ugyanis többé már senki sem akadályozta meg az illegális bevándorlók áramlását Európa felé.
Az elemző arra is kitért, hogy bár a líbiai rezsim alapját elméletben az iszlám adta, Kadhafi erősen korlátozta az iszlamisták mozgásterét, a radikálisabb szervezeteket pedig, amelyek megkérdőjelezték az uralmát, kérlelhetetlenül üldözte. Éppen ezért a szalafita ideológiát valló csoportok, bár jelen voltak az országban, a biztonsági apparátus folyamatos nyomása miatt alacsony szervezettségűek maradtak.
Hangsúlyozta: az EU tagállamainak a jelenlegi helyzet azért ad okot az aggodalomra, mert líbiai térnyerésükkel a szélsőséges csoportok karnyújtásnyira kerültek a kontinenstől, és az óriási menekülthullám révén gyakorlatilag észrevétlenül juthatnak el Európába.
Az EU-nak nagy kihívást jelent a fegyver- és kábítószer-csempészet is – mutatott rá. A zavaros észak-afrikai viszonyok közepette mérhetetlen mennyiségű fegyver és robbanóanyag került különféle csoportok kezébe. Még aggasztóbb az óhatatlanul felmerülő kérdés, hogy ezek a fegyverek mikor jutnak el Európába is.
Marsai Viktor szerint Líbia “válságexportőrré” vált nemcsak Afrika, hanem az európai kontinens felé is. Ha az unió komolyan veszi érdekeit, ha valóban globális szereplőként szeretne működni, akkor valamiképpen reagálnia kell a kialakult helyzetre. Ez azonban nem könnyű, hiszen a tagállamok között nincs egységes álláspont az esetleges beavatkozás mértékéről és mikéntjéről, ráadásul az európai közvélemény jelenleg alig érzékel valamit az észak-afrikai válságból.
Az is probléma, hogy a jelen helyzetben nem látszik, melyik oldalon is kellene fellépnie az EU-nak – közölte. A tagállamok érdeke a belpolitikai stabilitás, ehhez pedig elengedhetetlennek tűnik egy erőskezű vezető. Mindenképpen szükséges kivárni, mi lesz a 2014 májusában Halifa Haftár líbiai lázadó tábornok vezetésével kibontakozott felkelés eredménye. Ha a tábornok megszilárdítja hatalmát, és több nagy milícia is mögé áll, akkor a külső támogatás segítheti stabilizációs törekvéseit. Ellenkező esetben marad az eddigi reménytelen belpolitikai megosztottság, a harc az egyes csoportok között, amelybe Európának nincs esélye érdemben beleszólni.