Ruandában ma béke van, nincsenek, legalábbis úgy, ahogyan húsz éve, hutuk és tuszik – az ittenek elmondása szerint, mindenki “ruandai” -, de most, a húszéves évfordulón négynapos rendezvény- és konferenciasorozattal emlékeztetik a világot és saját népüket is arra, hogy a mészárlás soha többet nem ismétlődhet meg. A szegregációnak véget vetettek.
Együtt, közösen építik egykori tuszik és hutuk a hazájukat, a jelent és a jövőt, az emberek kedvesek, az országuk gyönyörű, a kávézók, bárok, plázák tömve vannak mosolygós ruandaiakkal, de szinte mindenkinek megvan a saját tragédiája, a saját vesztesége.
Ha beszélnek elvesztett szeretteikről, az emberi ésszel felfoghatatlan borzalmakról, amelyeket átéltek, a szemük könnybe lábad, a hangjuk elakad- újra és újra átélik a borzalmakat.
Aztán elmosolyodnak, és átölelik egymást vagy akár az idegent, a külföldit, aki azt kérdezi: hogyan vagytok képesek erre? Hogyan bocsáthattatok meg egykori ellenségeiteknek?
A válasz mindig egyszerű és mindig ugyanaz: “csak így élhetünk tovább! Felejteni kell, és a jövőnket építeni!”
Szabadi Klaudia, Kigali, Ruanda
