Különösen érvényes ez azokra az országokra, amelyek közelmúltjuk során véres éveket voltak kénytelenek elszenvedni. Ilyen Burundi is, ahol a kormány most már sokadszor fut neki a földdel és egyéb tulajdonjogokkal foglalkozó nemzeti bizottság, a röviden csak CNTB-nek említett szervezet átalakításának, amely az országot sújtó különféle konfliktusok és tragikus események miatt kialakult földjogi konfliktusokat próbálja-próbálta megoldani.
Ennek érdekében június 24.-én, hétfőn a burundi fővárosban, Bujumburában gyűlt össze majdnem 300 érintett, pártok képviselői, parlamenti képviselők, civil csoportok tagjai és közel 11 órán keresztül dolgoztak azon az ajánláson, amelyet a megbeszélés végén olvastak fel és amely messze nem tekinthető véglegesnek, hiszen a tuszi kisebbség tagjai nem fogadják el az abban foglaltakat. Ebben az aprócska, szegény és sűrűn lakott országban a háborúk miatt elmenekülők hazatérése tette égetővé a földek tulajdonának kérdését, hiszen egyes területek pont a háború miatt kerültek mások tulajdonába és ez elég komoly feszültséget gerjeszt hutuk és tuszik között, hiszen mindkét etnikum képviselői úgy vélik, hogy a CNTB a másik oldalnak igyekszik kedvezni, pedig a legjobb az lenne, ha nem etnikai, hanem inkább földjogi kérdésként kezelnék a történetet.
Tökéletesen mutatja a helyzetet az az esemény, ami nem is olyan régen történt Bujumburában, ahol a rendőrség megpróbált kilakoltatni egy tuszi családot, hogy a területet visszaadja az azt 40 évvel korábban birtokló hutu családnak, de tüntetések és erőszakos megmozdulások törtek ki az ügy kapcsán a környéken, legalább 20 ember megsérült, sokakat őrizetbe vettek és csak hat óra után tudták helyreállítani a rendet. Korábban ez nem volt ilyen sarkalatos probléma, hiszen a bizotttság egyszerű salamoni döntéssel egyszerűen két részre osztotta az új és a régi tulajdonosok között a területet, viszont 2010-ben Pierre Nkurunziza (aki egyébként hutu) elnök új vezetőt nevezett ki a CNTB élére, Serapion Bambonanire személyében, aki új nézetet hozott az ügyek elintézésébe, és innentől kezdve már inkább a visszatérők javára döntöttek és a jelenlegi tulajdonosoknak kellett menniük.
Emellett ekkortól kezdve vált gyakorlattá az az ügymenet, hogy egy korábban már eldöntött és végrehajtott ügyben új vizsgálatot indítottak és megváltoztatták a végső kimenetelt. És egyébként most itt nem a kilencvenes évek háborúira (az 1988-as etnikai villongásra vagy az 1993-2006 között zajlott polgárháborúra) és népirtásaira kell csak gondolni, nagyon sok ügy kapcsolódik az 1972-es hutu lázadáshoz is, amelyben tömegével mészároltak le tuszikat, amire válaszul utóbbiak legalább 100 ezer hutut öltek meg és sok százezernek kellett elmenekülnie.
És az 1972-ben elmenekült és nemrégiben hazatért ezreknek már semmijük sem volt az országban (ahogy a későbbi háborúk hazatérőinek sem), így jelentkezett az igény egy ilyen bizottság létrehozására, amely ugyan közel 30 ezer esetet peren kívül meg tudott oldani, de még így is további tízezrek várnak rendezésre, nem csak a fővárosban, de az egész országban. Egy országban, ahol legalább 400 ember jut egy négyzetkilométerre, akiknek 90% a mezőgazdaságra támaszkodik, ha a napi betevő megszerzéséről van szó. A populáció pedig tovább növekszik, évi 2.3%-kal, így könnyen borítékolható, ha nem sikerül stabil megoldást kidolgozni a helyzet kezelésére, akkor előbb-utóbb egyes csoportoknál betelik a pohár.
Az átlagos terület nagysága, amit egy 5 tagú család birtokol nem éri el a fél hektárt és ha belegondolunk, hogy ez mekkora terület, akkor egyértelművé válik, hogy ez egyáltalán nem elég egy ekkora család ellátására. Egy ilyen környezet tökéletes táptalajt jelent az extremitás számára, sokan (főként tuszik) most is úgy vélik, hogy Bambonanire főleg a visszatérő hutuk javára dönt, afféle bosszúból és bár ezt utóbbi cáfolja, ez a kis poszt tökéletesen rávilágít arra, hogy ennyi évvel a háborúk befejeződése után is micsoda kihívásokkal kell szembesülnie Burundinak. Hogy mi lehet a megoldás? Még több erőforrást csoportosítani arra, hogy az összes ügyet sikerüljön bíróságon kívül megoldani (a jelenlegi bírósági ügyek 80%-a tulajdonjogi ügyekhez köthető!) és ezzel párhuzamosan elindítani egy stabil és átlátható földnyilvántartást és egy oktatási programot a lakosság részére, amellyel talán rá lehet vezetni az embereket, hogy egy földvita megoldására nem az erőszak a legjobb megoldás, hanem a tárgyalásos út.