A jelenlegi helyzetben azt láthatjuk, hogy az APCLS az M23 lázadást kihasználva az egyik legjobban szervezett lázadó csoporttá nőtte ki magát, olyan csoporttá, amely az elmúlt pár hétben rettegésben tartja Észak-Kivut.
Miközben ugyanis az M23 egyrészt a kormánnyal egyezkedik valamint saját belső törését próbálja kordában tartani (Runiga Makenga ellen), addig Masisi járásban, az APCLS és a kongói reguláris egységek között az elmúlt hetekben kirobbant súlyos harcokban legalább 100 ember halt meg és Kitchanga városának több ezer lakosa fogta menekülőre. Napközben a városban vannak, de éjszakára szinte minden kiüresedik és a lakosság a békefenntartó misszió, a MONUSCO bázisa felé veszi az irányt – félve a rájuk törő lázadóktól, a rájuk gyújtott házaktól. A hunde etnikum tagjaiból álló APCLS egyéként a hosszú időn át tartó vegetálás után akkor vált ismét jelentős tényezővé, amikor a mozgalmat vezető Janvier Karairi önjelölt tábornok komoly átszervezéseket hajtott végre a szervezetben és jóval stabilabb, hierarchikusabb katonai struktúrát épített ki.
Az APCLS alapvetően a ruandai megszállók, tágabb értelemben a tuszik ellen küzd -küzdött főként Masisi járásban és Walikale környékén, egészen mostanáig a kongói hadsereggel együttműködő csoportosulás volt, amely például néhány hónappal ezelőtt, 2012. novemberében – sikertelenül – megpróbálta visszafoglalni Sake városát az M23 lázadóitól a regulárisok kérésére. Ebben a harcban szorosan együttműködtek a kongói hadsereg más militáns szövetségeseivel is, többek között a Ruandai Demokratikus Felszabadítási Front (FDLR) hutuival és a Mai-Mai Nyaturával. Az egyébként is rendkívül erőszakosnak és kegyetlennek tartott APCLS azután fordult egykori kenyéradója ellen, hogy Kitchangába egy egykori CNDP-tagokból álló kongói katonai egységet, a kongói tuszikból álló 812. ezredet vezényelték, amit a radikális tuszi-ellenes csoport nem volt hajlandó elfogadni.
Bár más források szerint az elmúlt hetekben elindított támadásaik hátterében a rivális M23 állítólagos támogatóinak elpusztítása állt, de ezt nehéz pontosan megállapítani, ami biztos, az APCLS mindig tuszikat céloz meg akcióival, tehát alapításakor kitűzött céljához “hű maradt.” Ami meglepő volt, az a kis csoport rendkívül jó felszereltsége, nehéztüzérséggel is rendelkeznek, katonai egyenruhát és jó minőségű kézifegyvereket birtokolnak, tehát valószínűleg a kongói hadsereggel fennálló viszony még létezik és valamiféle személyes konfliktus állhat a háttérben, források szerint egy, a kongói hadsereg állományába tartozó tiszt és egy APCLS parancsnok közötti nézeteltérés – tipikus Kivu-effektus.
A helyzetet nehezíti, hogy az év eleje óta elég veszélyes együttélés van Kitchanga városában, ahol a nyugati oldalt a kongói egységek felügyelik, a keletit az APCLS próbálja kontrollálni és ennek tetejében van egy MONUSCO-bázis is a településen, ahol jelenleg is több ezren próbálják átvészelni a harcokat. Elég nehéz így az élet, például február 24.-én, vasárnap is voltak tűzharcok a felek között egy helyi menekülttábor közelében, de aztán hétfőre elültek a zajok, a fegyverropogás is megszűnt és a nyugalom vihar előtti csendként tért vissza a kisvárosba, a gyerekek iskolába indultak, a boltok pedig kinyitottak. És hogy mennyire kaotikus is a Kivukban a helyzet, azt mi sem mutatja jobban, mint a tény, hogy tavaly az APCLS és a Mai-Mai Nyatura hutu milíciája között kőkemény harcok folytak főleg Mashadi falujánál, ami a frontvonalnak számított a hunde és hutu etnikumok közötti villongásban, de aztán 2012. december 18.-án a felek egyezményt írtak alá, ami egyrészt tűzszünetet, másrészt a gyűlölt tuszik elleni szövetséget is jelentett – állítólagosan a helyi falusi vezetők kérésére, nyomására.
Az egyezség részeként az APCLS és a Mai-Mai-ok (köztük tehát a Nyatura, illetve a Raia Mutomboki és kisebb csoportok) abban is megegyeztek, hogy amennyiben a hadsereg képtelen egymaga leszámolni az M23-al, akkor ők fognak segíteni neki ebben, és ehhez a célhoz hajlandóak voltak Karairi tábornok irányítása alá helyezni magukat. És ezt úgy tűnik, mostanáig be is tartották az APCLS harcosai, helyi beszámolók szerint fosztogatás, gyújtogatás és támadások helyett őrizték a településeket, de most éles váltásként ismét harcot kezdtek – ahogy fentebb már említésre került, valószínűleg valamilyen személyes ügy miatt. Az APCLS még 2008-ban jött létre a korábban többféle etnikumot képviselő PARECO lázadó csoport frakciókra bomlása után, kezdetben maximum 500-600 képzetlen katonát tudhattak soraikban, mára ez már felment úgy 1000-1500 környékére, ráadásul ezek a harcosok már jóval képzettebbek.
A csoport Észak-Kivuban tanyázik, Masisi járásban és főhadiszállásuk leginkább Lukweti települése és a legnagyobb problémát az ő integrálásukra és leszerelésükre egyértelműen a hírhedt Laurent Nkunda-féle egykori CNDP jelenti, amely egy tuszi önvédelmi szervezet volt és amelynek legtöbb tagját a kongói reguláris hadseregbe integrálták, és most ezek a katonák éppen Észak-Kivuban (is) szolgálnak, az APCLS területén. És mint fentebb már olvashattuk, az APCLS fő célja a hunde etnikum védelme a tuszi elnyomás ellen – egyszerű az egyenlet. Összefoglalva a fentieket, úgy tűnik tehát, hogy korai volt még az APCLS hadseregbe integrálódásáról beszélni, főleg azért sem, mert Karairi kijelentette, hogy integrációról szó sincs, egyszerűen időszakos szövetséget kötöttek a regulárisokkal, de ez nem egy hosszúéletű alku lesz – sőt, igazi integrációról soha nem lehet beszélni, hiszen általános gyakorlat a Kivukban, hogy egyezmények és megállapodások esetén is, a vezetők csak embereik egy részét vonultatják fel a demobilizációs központoknál. Főleg azért is, mert ezek az emberek kellenek az oly jövedelmező feketekereskedelem és bányák kontrollálásához, így egy párbeszédre kialakított kerekasztal is csak időpocsékolás lenne. És ahogy azt láttuk már a múltban párszor, a vezetők letartóztatása, meggyilkolása sem megoldás, hiszen “ezrek állnak mögöttük”, bárki a helyükre léphet.