A történelmi faktorok ismeretében nem nehéz megállapítani, hogy miért lett a szövetségből és barátságból mára már kemény gyűlölet: emlékezhetünk, a hatvanas évektől az ellenük gyakorolt elnyomás miatt függetlenségi harcot indító eritreai lázadók is vérüket adták végül azért, hogy az Etiópiai Népi Forradalmi Demokratikus Front megdönthesse Mengistu Haile Mariam 17 éves katonai diktatúráját és hatalomra juthasson. És talán ennek a segítségnek hála, Eritrea sikerrel,viszonylag békés úton nyerhette el függetlenségét Etiópia új vezetőinek jóváhagyásával 1993-ban, amely jóváhagyás azonban pillanatok alatt tovatűnt különféle gazdasági és területi viták miatt. Először is ott volt a két ország kereskedelmét fenekestül felforgató saját eritreai pénz, a nakfa bevezetése (ami nevét egyébként az eritreai függetlenségi harc során oly fontos településről kapta) 1997-ben, majd 1998-ban kitört háború a két fél között, ami különféle területi viták miatt keletkezett konfliktusokat hivatott volna megoldani.
Nagyjából egyébként hat különböző területen megy a küzdelem a két oldal között, a közös határszakasz mentén, amely még az olaszok által 1885-ben kijelölt határokon alapul. Eritrea és Etiópia között azonban jóval erősebb a kapocs, mint gondolnánk, ott van egyrészt a tigrinya népcsoport, amely ugyanazon kulturális örökséget és nyelvet tudhatja magáénak a határ mindkét oldalán, a tradíciók, az öltözködés, az ételek, aztán ott van a kopt kereszténység és iszlám vallás, amely szintén a határokon átívelve köti össze a két államot, amelyek között az ellentétek 1952-ben kezdtek elmélyülni, amikor a világháború után a győztesek úgy döntöttek, hogy Eritreának csatlakoznia kell Etiópiához. Ez a döntés a teljes eritreai vezetői elit összeomlását hozta magával, eltűntek a pártok, a szakszervezetek és 1958-ban Etiópia egyoldalúlag úgy döntött, hogy a hat évvel korábban létrejött szövetségi állam megszűnik létezni és csak Etiópia marad – három évvel később már fegyveres eritreai ellenállásról beszélhettünk.
Innentől kezdve pedig hosszú elnyomó évek következtek, amelyben először a császár, majd később Mengistu is diszkriminatívan igyekezett elnyomni a tigrinya etnikumot és egész Eritreát, ahogy a régi mondás elhangzott a császár szájából: “a területükre szükségünk van, de a népükre nincs”. A tigrinyák elleni diszkrimináció vezetett oda, hogy a tigrinyák a határ mindkét oldalán egyre erősebb fegyveres harcba kezdtek (etióp oldalon Meles Zenawi, eritreai oldalon Isaias Afwerki vezetésével), aminek végeredményeként mindkét vezér hatalomra jutott saját hazájában. És ahogy fentebb már írtam, 1998-ig minden relatíve nyugodt mederben történt, de akkor Eritrea elfoglalta a határmenti Badme települését és ezzel kezdetét vette a háború és a jelenleg is fennálló feszültség korszaka. Ami egyébként csak úgymond hivatalosan alakult ki a területi nézeteltérések miatt, a háttérben inkább a két ország vezetése által a “harcos” illetve az azt követő évek során kialakított ultranacionalista politika húzódik meg, amellyel a vezetők egyrészt saját hatalmukat igyekeztek stabilizálni, másrészt pedig a gazdasági érdekeket próbálták biztonságban tudni.
Végül a háború aztán 2000-ben befejeződött, de sajnos csak a tényleges háborús cselekmények maradtak abba, a feszültség megmaradt és időnként még harci műveletek is előfordulnak. Legutóbb 2012. március 16.-án, amikor etióp katonák hatoltak be eritreai területre az aszmarai kormány állítólagos szerepe miatt a korábban az etióp Afar régióban elrabolt és megölt turisták miatt. A területi viták pedig nem mostanában fognak megoldódni, hiába a nemzetközi közbelépés és döntés, főként, mert a felek nem fogadják el a nemzetközi bíróság által kijelölt határvonalakat, több ok miatt sem: egyrészt, nem bíznak benne, hogy a másik agresszív cselekményei ettől megszűnnének, másodszor ha bármelyikük is beadja a derekát és felad bizonyos területeket, azzal óriási presztízst veszít hazájában, harmadrészt pedig sok keményvonalas etiópiai a mai napig bízik benne, hogy az ügyek függőben hagyásával egyszer felmerülhet megint az esély az ország tengerhez jutására – itt hangsúlyoznám ki én is a tényt, tengerhez való hozzáféréssel rendelkezni a mai világban, több mint szerencse.
Eritrea pedig a sok évtizedes harcot maga mögött tudva már mindenre erővel reagál, ahogy az Etiópiával fennálló határvitánál is tette (hatalmas katonai erőt felvonultatva foglalták el az összes vitás területet) 1998-ban, vagy ahogy az történt a Jemennel vitatott Hanish-szigeteknél: Aszmara mindig a hatalom, az erő pozíciójából próbált tárgyalni. Hogy a két ország között mikor fog normalizálódni a viszony és a vitatott térségek sorsa mikor kerül megnyugtatóan rendezésre, arra nehéz választ adni, mindenesetre Zenawi halálával Etiópiában egy másik út kezdődött, ez kétségtelen, Aszmara pedig olyan úton jár, amelynek végállomása egy elég sötét jövőkép. És ezen az úton sokan már nem bírják elkísérni Afwerkit, legutóbb december 3.-án mutatkoztak meg ennek jelei, amikor az Ugandában regionális tornán résztvevő eritreai labdarúgó-válogatott legalább 18 tagja tűnt el Kampalában. És lehet most itt hivatkozni a gonosz “Nyugatra”, áruló etióp ügynökökre, a tény, attól még tény marad: egy normálisan működő demokráciában, ha valaki el akar hazájából menni, beül az autójába és átgurul a határon, ahol már szökni és menekülni kell, az már igazán nem biztos, hogy demokrácia.
Mindenesetre az eritreai válogatott november 30.-án 2-0-ra kikapott Ruandától, de sajnos a játékosok szökésének fényében valószínűleg nem tudjuk meg, hogy ez a vereség mennyiben befolyásolta a csapatot az elkövetkezendő meccseken nyújtott teljesítményben. És persze nem ez volt az első ilyen eset, 2006-tól kezdve minden évben tűntek el játékosok a válogatottból és eritreai labdarúgócsapatokból, a menekültek indoklása szerint főként Afwerki kötelező, határozatlan időre szóló, rendkívül megterhelő katonai szolgálata és egyéb jogsértések, jogfosztások miatt.