A modern rövidtávfutók testfelépítése kidolgozottan izmos, szálkás, míg a hosszútávfutók rendkívül vékonyak, régiesen: inasak. A középtávfutók, ahogy a megtett távban, úgy alkatban is köztesek, embere válogatja, melyik irányba mozdul el. Egy valami viszont mindannyiukban közös: egy gramm felesleges “terhet”, azaz zsírt nem visznek magukkal a versenyekre, a BMI (Body Mass Index – testtömeg-index) arányuk 25-től lefelé helyezkedik el, így érve el az adott számhoz legideálisabb alkatot.
A kérdés sokakban felvetődik: ha mindenki közel ugyanolyan alkattal vág neki a versenynek, miért vannak szemmel látható különbségek az eredményekben? Talán a genetika az oka, az edzésterv más, jobb a mentális felkészítésük, vagy esetleg olyan módszerekhez folyamodnak, ami korántsem a fair play részei? Minden versenyző más háttérrel érkezik a versenyre, ezért csak nagy vonalakban lehet mindenkire igaz általánosításokat elfogadni.
Szeretném még megjegyezni, hogy a rövidtávfutás mára olyan sportággá vált, amelyet komoly kutatóközpontok (és gyógyszergyárak) is támogatnak, sokak jogos felháborodását váltva ki. A cikkben leginkább a hosszútávon sikeres sportolókat szeretném kiemelni, amely ágazatokat nem jellemzi ilyen szinten a doppingolás. Ennek ellenére az első ember, aki a 100 méteres távot először futotta 10 másodperc alatt Arthur Wharton, ghánai származású sportoló volt 1886-ban.
A genetika
A források kevésbé egyeznek meg arról, hogy más-e a fekete futók felépítése a többi emberétől. Dorka Anett cikkében kiemeli, hogy a fekete sportolóknak a hosszútávon terhelhető egyes típusú izomrostokból mérhetően kevesebb van a testükben, viszont később kezdenek el tejsavat termelni, így később fáradnak el. Emma Lindsey viszont azt írja cikkében, hogy a tesztoszteron és a gyorsabb mozgást lehetővé tévő izomrostjaik (fast-twitch fibres) magasabb szintje egyaránt a feketék sajátja. Jean-Phillipe Rushton a nagy vitákat kiváltott összefoglalójában azt fejtette ki, hogy a feketék medencéje keskenyebb és ez pozitívan befolyásolja a futóteljesítményüket. A 2000 körüli eredményeket vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a 100 méteres síkfutás kétszáz legjobb idejében kizárólag feketék találhatóak. Napjainkra ez a kép árnyaltabb, de a dominanciájuk vitán felüli.
Meglepő kutatási adatokat közölt Andre Bejan, a Duke Egyetem professzora a International Journal of Design and Nature and Ecodynamics hasábjain. Azok szerint különleges tényező lehet a versenyek folyamán, hogy az atléták köldöke hol helyezkedik el. Az elsőre bizarr felvetést rögtön meg is magyarázza:
A köldök a test közepén helyezkedik el. Ha két futót, vagy úszót vetünk össze nem a testmagasság fog dönteni, hanem a köldök elhelyezkedése, ha úgy tetszik a test középpontja.
A nyugat-afrikaiak testfelépítése eltér ebben a fehérekétől, mivel az övék kimutathatóan magasabban helyezkedik el, ami jelentős előnyt biztosít számukra a sprintek során.
Ezeken túl más előnyük is van az ellenfeleikkel szemben, mégpedig, hogy ugyanolyan testmagasság mellett a feketék lába hosszabb, ezáltal a köldök is magasabban helyezkedik el, átlagosan legalább három centiméterrel, ami akkor a legfeltűnőbb, ha két egyforma magasságú feketét és fehéret egymás mellé ültetünk, a fehér magasabb lesz. Ez egyfajta rejtett előny számukra, amit a versenyek eredményét ismerve állíthatjuk, hogy sikeresen ki is aknáznak.
A gravitációs középpont közvetve kihat a lábak sebességére is. Persze itt nem az izmok működésére kell gondolni, hanem arra, hogy akinek magasabban helyezkedik el ez a pontja, az feltehetően a lábát is magasabbra húzza fel, így abban nagyobb energiával csapódik a földnek, több energiát adva át, ezáltal gyorsítva nagyobb sebességre a futót.
Mivel a láb végez minden munkát a futás során, a felsőtest csak passzívan vesz benne részt, így egyfajta holt teherként lehet rá gondolni. Ebből adódóan az a futó fog előnyt élvezni a versenyzés folyamán, akinek a lábai hosszabbak, a felsőteste viszont kisebb súlyú és felületű.
A teszteket bizonyítja az a tény is, hogy a fehérek sikeresebbek az úszó sportokban, ahol a hosszabb alkat hatékonyabban küzd meg az elemekkel.
Úszás során hullámokat gerjeszt a test, aminek hatására haladnak előre a sportolók. Ha nagyobb a test, nagyobb a hullám is, tehát a sebesség is.
Szocializáció
Afrika a legszegényebb kontinens, pedig a természeti kincsei széles tára nem erre predesztinálja. Sajátos történelme folytán napjainkra általánossá vált, hogy országait egy szűk, ám rendkívül gazdag elit hatalmát féltve, őrizve irányítja, ami együtt jár a politikai, vallási, törzsi hovatartozáson és egyebeken alapuló elnyomásnak. Ilyen körülmények között nehéz dolga van annak az afrikai sportolónak, aki szeretne kitörni ebből.
Habár ma már erősödik a középosztály az egész kontinensen, ez nem mindig volt így és az egyik lehetősége a felemelkedésre – többnyire államilag is támogatott – sport volt.
Egy átlagos lakos európai szemmel nézve hihetetlen nyomorban él, napi pár dolláros keresetéből, ezért természetes, hogy akibe egy kicsivel több tehetség és/vagy szorgalom szorult megpróbálja megmutatni magát a versenyeken.
Egy világversenyen sikeres sportoló elég pénzt gyűjthet, hogy magát és családját is kényelmes körülmények között tarthassa.
Az említett szegénység miatt sok mindenről kell lemondaniuk, ami nem biztosan okoz hátrányt, sőt!
Dorka Anett már említett tanulmányában kiemeli: a folyamatos magas szintű terhelés a fiatalkor folyamán (ami a rideg állattartással, a csekély úthálózatból fakadó nagy távolságok gyalogszerrel, olykor mezítláb történő leküzdésével példázható) jobban megedzi őket, mint például a hasonló korú nyugatiakat, akik nagyobb kényelemhez vannak szokva.
Sok helyen a törzsek nomád – félnomád környezetben élnek, a napi betevőt sem (csak) a helyi üzletekből szerzik be, hanem lábon hajtva vadásszák azt le. Ezt azt jelenti, hogy nem csak az egyéb lehetőségek hiánya miatt, hanem a társadalmi elismertség okán is szeretnének kitűnni teljesítményükkel. Ezeken a helyeken a mai napig a férfiúi erények legfényesebbike, ha valaki ügyes, kitartó vadász hírében áll.
Ha belegondolunk, a futás a legolcsóbb sport, mert semmilyen felszerelésre nincs szükség, láthatjuk, hogy még cipőre sem mindig. Így mindenki szabadon űzheti, a legszegényebbek is. Hasonló ezért a focihoz, ahol csupán egy labdára van szükség. Ez magyarázza, hogy miért származok sok focista szegény országokból. Ezzel szemben például a kerékpározás, vagy a technikai sportok olyan méretű anyagi hátteret igényelnek, ami elérhetetlenné teszi a szegényebb országok lakói számára.
A római olimpián résztvevő és nem várt sikert elérő futó Abebe Bikila például egész életében edzett. Az iskolája ugyanis nagyon messze, kilométerekre volt az otthonából, ahova reggelente futva ment. Sokszor ebédidőben haza is ugrott enni, így naponta 10-20 kilométert is futott éveken át. Az 1962-es maratoni futás neki igazából nem volt különösen megerőltető. Versenytársainak leginkább az tűnt fel, hogy futás közben szokatlan módon tartja a jobb kezét, mintha fogna vele valamit. Bikila erre utólag azt válaszolta, hogy nagyon hozzá van szokva, hogy futás közben nála vannak a könyvei, amivel az iskolába igyekezett és ettől már soha nem fog megszabadulni.
A csapatsportágakban gyakran éri az afrikai csapatokat az a kritika, hogy bár rendkívüli odaadással és szenvedéllyel játszanak, a taktikai és stratégiai fegyelmezetlenség, a csapatjáték hiánya gyakran áll a siker útjába. Így érthető, hogyha az egyéni sportokban ezek a negatív tényezők kizárhatóak, az eredmény átütő siker lesz.
Források:
http://www.theatlantic.com/international/archive/2012/04/why-kenyans-make-such-great-runners-a-story-of-genes-and-cultures/256015/
http://www.jonentine.com/reviews/Daily_Express_9_8_2000.htm
Dorka Anett: Kelet-Afrika atlétái: perspektívák hosszú távon; Afrika Tanulmányok IV. évfolyam 2. szám