Nincs üresjárat, a sötétség miatt technikásabb, ám nyugisabb éjszakai műszakot a perzselő Nappal és számos konkurens halásszal nehezített nappali műszak váltja a tavon. Mintha zsinóron húznák, úgy ér öt perc alatt az égbolt közepére a felkelő nap. Az Egyenlítő mentén, Délkelet-Ugandában található, tipikus tóparti halászfaluban, Kayanjában varázsütésre megélénkül a part, csoportokba verődött asszonyok beszélgetnek, kereskedők alkudoznak, temérdek méretes madár repdes a horizonton: most látni csak, hogy a vízen a távolban már jó pár rozoga tákolmány köröz, de hamar tumultus alakul ki a fogásért igyekvő csónakok miatt. A legtöbbet angol focicsapatok színeire mázolták, de sok a vallási üzenettel, buzdítással telipingált teknő is (God is able; Bismillah!). Alig tízéves gyerekek eveznek a tó belseje felé egy Chelsea-hajóval, jobbról elhúz egy Thank you, Mr. Money feliratú sárga bárka három halásszal: Asuman Kawanguzi és két társa hajnalban kezdett, és napi 14 órát tölt a vízen. Halászcsaládban nőttek fel, mindent tudnak a tóról. Nem úgy, mint a rengeteg, helyismerettel nem rendelkező nyugat-kenyai vagy dél-szudáni vendégmunkás, akik a jobb kereset, biztos meló reményében jöttek Mayuge körzetbe dolgozni. Négy-hat hónapot töltenek a tónál családjuktól távol, de nem mindegyik tér vissza: gyakran ragadnak el krokodilok óvatlan halászokat.
Kawanguzi csak egy a sok regisztrált, szegény halász közül. Hárman összeállva bérelik a kiszuperált csónakot és hálót egy tehetősebb halásztól, akinek mindezért a napi bevétel fele jár. A maradék felet pedig a műszak után a halászok maguk közt harmadolják. Tehát az összbevétel hatodáért gürcölnek. A “szokásos” módszerekkel dolgoznak: a tycooning illegális, de mindenki csinálja. Egy hosszú bot végére erősített fatálkával püfölik a víz felszínét. A harangszerű eszköz furcsa hangot kelt becsapódáskor, megriasztja a halakat, amelyek a sűrűszövésű hálóba (monofilament) kerülnek.
Az állami Partfelügyelőség helyi vezetője, Joseph Eyima, aki maga is halász bocsánatos bűnnek tartja a tiltott halfogási metódusokat, de a problémát egy csapdahelyzet okozza. A kormány szemet huny a törvénytelenségek felett, mert az ország kulcsfontosságú gazdasági ágazata a halászat, és számos versenytárs küzd az európai piacért. Viszont a többletkitermeléssel, a lehalászással a helyiek a jövőjüket élik fel, hiszen már így is jócskán megcsappant a sügér és tilápia száma, ugyanakkor alig részesülnek a halfilék utáni busás nyereségből. Úgy véli, hogy egy monitoring-rendszer kiépítésével, halászati kvótákkal, rögzített árakkal megóvható lenne a tó gazdag halállománya, és az államnak modern felszereléseket kellene juttatnia a halászoknak. „Így viszont még több halat tudnának kifogni, ami előbb-utóbb teljesen kimerítené a tó utánpótlását.” – érzékelteti a visszásságokat Eyima.
Hiszen a tycooning miatt kisebb halak sem menekülnek, viszont az exportra termelő gyárak csakis az 50 centinél nagyobb halakat veszik meg. Kawanguziék választhatnak: fáradságos munkával kiszelektálják a kisebbeket és visszadobják őket a vízbe – esélyt adva nekik, hogy még nőhetnek –, vagy megkockáztatják, hogy esetleg nem lesz vevő, vagy csak nagyon áron alul a zsákmányra. A hiány miatt ugyanis a halászfalvakban szinte senki nem eszik halat, jobban megéri értékesíteni.
„A halászok továbbadják a fogást, és a szerény haszon feléből babot, netán olcsó csirke- vagy marhahúst vesznek a családnak, a másik felét félreteszik.” – vázolja a helyzetet Dennis Olobo, egy halfeldolgozó üzem felvásárlója és egyben sofőrje miközben gigantikus méretű és súlyú halakat pakol be hűtőkamionjába. Olobo már a 7. napja várakozik Kayanja vályogviskói között, eddig csekély 900 kilónyi hal fagyoskodik a platón. Addig marad és veszi át a halat a helyiektől, amíg a jég kitart a kocsiban, ez régen 5-7 nap alatt lezajlott, manapság nincs túlkínálat, a lehalászással együtt járó halhiány miatt sokkal hosszabb ideig tart a kamion feltöltése. A frissességet firtató kérdésünkre széles mosollyal feleli, hogy ha hamar megtelik a kocsi, akkor még hagy is a falu hűtőládájában jeget, s majd a következő körben elszállítja az addig felgyűlt halakat.
Akad, aki leleménnyel tesz szert szerény haszonra. George Serunkuma sánta, öreg halászként már nem bajmolódik hálókkal, rögtön a tavon felvásárolja a neki tetsző fogást az ismerős halászoktól, akik mobilon szólnak neki, ha kapásuk van. Ötezer ugandai shillingért veszi, hatezerért adja el a hűtőkocsisoknak a halat, minden kilón kb. 60-80 forintot keres, napi bevétele átlag 4000 forintnak megfelelő, s ezzel egy kicsivel jómódúbbnak számít a halászok közösségében. A tavon vett hatalmas sügér ormótlan szájába egy kisebb halat töm Serunkuma, hogy az árut egy menetben tudja kivonszolni a parti mérleghez: Két ember erőlködi rá a mérleg horgára a fogást: 53 kilót mutat a kijelző. Az egyik hal a hűtőkocsiban landol, a másik halat egy helyi kereskedő veszi meg, s motorja csomagtartójára köti: a félméteres állat feje és farka kis híján a földet súrolja.
Követjük Olobó kamionját majd’ száz kilométeren át, és a legnagyobb ugandai ipari városba, a Nílus forrásánál elterülő Jinjába jutunk. A külvárosban üzemek sorakoznak: a Karmic foods, Masese Fish Factory, Niloticuaz mind ínyenceknek való halfilét értékesítenek jó áron; a halfeldolgozó szektor 2009-ben összesen évi 17400 tonnát exportált az EU-ba). Az egyik üzemben (Marine&Agro) páratlan napokon és hétvégén nincs feldolgozás, mert a beszállítóktól mostanában nem kapnak elég halat, a napi 15 tonna helyett jó, ha 5 tonna nyershal érkezik, és a kimaradás miatt súlyos veszteségeket könyvelhettek el eddig is. Az utca túloldalán levő gyárban (Gomba Fishing Industries) viszont non-stop folyik a termelés. Az indiai menedzsment bizalmatlanul fogad minket: az irodáig jutunk, ahol kiselőadást kapunk a gyártási folyamatról, a vállalat profiljáról. Sem fotózni, sem filmezni nem lehet, az ipari kémkedést csupán egy WC-re való kikéredzkedéssel tudjuk megvalósítani. Kifogástalan munkaruhában, steril körülmények közt száguld a nyers hal a futószalagon a fóliázott mirelitállapotig. Ám a feldolgozócsarnokon kívül már talicskákon áll és a szabad ég alatt rohad a sok halcsonk és csontváz. A legyeken kívül a szemtelen félméteres marabuk is szemet vetnek a bűzlő halomra, ezért a gyárban igyekeznek mihamarabb megszabadulni a maradéktól.
Számos helybeli gyülekezik hajnal óta a gyárkapuk előtt, hogy a kiselejtezett halfelesleghez jusson hozzá. Az árak nap mint nap változnak: ma 80 Forint körül van egy kiló. A hatvanéves John Ayaghawo Nakabalából jött hajnalban, hogy koncokat vásároljon. Az idős kereskedő saját maga füstöli a haltetemeket és Kamuli körzetben ad túl rajtuk szerény haszonnal. „Sosem ennénk meg ezeket a dögöket, de az ilyen ínséges időkben sokan ráfanyalodnak, levest főznek belőle vagy elrágcsálják.” – mondja fintorogva Ayaghawo, aki jó érzékkel alkudott az üzem emberével, s így két nagy zsákot tömhet tele a kizsigerelt haltetemmel. Elpanaszolja, hogy amíg ő kilóra veszi a halat, később már csak darabonként tudja értékesíteni. A rizikós üzletet vannak, akik nagyban űzik. Néhány kilométerre az üzemektől jinjai asszonyok magánvállalkozása nagy mennyiségben szárítja és bálázza a gyári halmaradékot, amire az éhezés sújtotta Kongói Demokratikus Köztársaságban és Dél-Szudánban még mindig van kereslet. Végül is minden exportra kerül: a tűző napon megkeményített, pillekönnyű fej-szálka-farok összeállítású tetemek méteres csomagokban utaznak a szomszéd országokba: még ezen is van némi haszna valakiknek a kilónkénti 1500 shillinges (kb. 120 forintos) árral. Nem marad tehát fel nem használt rész, csak a marabuk kutatnak resztlikért.
A tó körüli ill. más kelet-afrikai partnerországok (Ruanda, Burundi) által működtetett, EU-s pénzek fölött is diszponáló Viktória-Tavi Halászati Szervezet főtitkára, Dick Nyeko többször is „ipari erőforrásként” határozza meg a halászatot beszélgetésünk közben, szemben a környezetvédők által emlegetett természeti kincs kifejezéssel. Szerinte még időben kaptak észbe: a Kelet-afrikai Közösség (EAC) miniszterei legutóbbi, a tanzániai Bagamoyóban tartott találkozójukon létrehoztak egy 1,8 millió dolláros alapot, amellyel az illegális módszereket kívánják felszámolni, illetve rehabilitációs céllal bizonyos helyeken a halászat időszakos betiltását és halfarmok telepítését határozták el, hogy visszaállítsák a korábbi virágzó állapotot. „Egyre több halász egyre kevesebb halon marakodik” – mondja Nyeko, aki szerint tarthatatlan állapot, hogy a halászok szinte a létminimumon élnek, miközben nagymértékben hozzájárulnak az ugandai exporthoz és a nemzetgazdasághoz. Amely bizony könnyen bajba kerülhet a kiélezett piaci versenyben, hiszen Európa eddig is szívesen vásárolt saját határain belül tenyésztett, a nílusi sügérhez hasonló minőségű tőkehalat vagy Vietnámból exportált harcsát. A kereslet növekedésével az árak is nőnek, a halászoknak egyre kevesebb jut: mind halból, mind bevételből. A halállomány kimerülésével nemcsak az ágazatot, de a kelet-afrikai országokat is gazdasági veszély fenyegeti. A virágzó halipar felfalhatja önmagát, Európában pedig a nílusi sügér eltűnhet menüről.
Az eredetileg angol nyelvű cikk elkészítését Joshua Kyalimpa és a Deutsche Welle Akademie támogatta.