Több mint ötszáz éve, hogy az európai ember felfedezte, a hollandok az itt élő fókák után „fóka szigetnek” nevezték el. Maga a sziget nem nagyon alkalmas letelepedésre, csupán a déli-, dél-keleti része, amely kevésbé kitett az állandó szélnek, mely télen szinte elviselhetetlen. Ennek a folyamatos eróziónak köszönhető egyébként az, hogy a sziget egésze lapos, alig pár méterrel emelkedik ki a tengerből. Egy másik jel, hogy nem embernek való a hely, az, hogy nincs iható vízforrás a szigeten.
Baljós események már elég korán jelezték, hogy nem a földi paradicsomot fedezték fel: sok Ázsiába tartó hajó futott itt zátonyra, vagy süllyedt el viharban, miközben kincseket szállított. Talán túlzónak hangzik ez, de valóban előfordul ma is, hogy kora újkori aranyérmeket vet partra a víz, az óceán alján lévő értékek mennyiségét megbecsülni pedig szinte lehetetlen.
A közelben fekvő Fokváros kiépülése és fejlődése igényelte a nagy mennyiségű kő és mészkő beszerzését, melyet részben a szigetről biztosítottak. Ekkor telepesek költöztek ide, azonban hamarosan börtönként kezdték el használni a helyet.
A 17. század politikai bűnözőit száműzték ide a holland uralom alatt, akár egészen Indonéziából is. Az első jelentős rab, egy Autshumato nevű férfi volt, aki már a kezdeti években megpróbálta kijátszani a holland hódítókat a saját törzse javára. Őt ide száműzték, viszont nem sokáig maradt, mert a nevéhez köthető az első sikeres szökés is a szigetről. Itt fejezte be életét Sayed Abdurahman Moturu, Fokváros első imámja 1754-ben. Az ő sírja zarándokhely lett, a muszlim látogatók mielőtt elhagyják a szigetet mindenképpen meg szokták látogatni az emlékhelyét. Nemsokára azonban az angolok vették tulajdonukba a szigetet, azonban funkcióján nem változtattak: a 19. századi felkelések résztvevőit zárták ide.
1845-től kezdte meg a működését az első lepratelep. Egészen a század végéig azonban szabadon mozoghattak a betegek, sőt a szigetet is elhagyhatták. 1892-től azonban szigorítottak a szabályokon és megtiltották a sziget elhagyását. Volt olyan időszak is, amikor mintegy ezer beteg élt itt. Ezen funkciója végül 1931-ben szűnt meg. Volt épületeiket felégették, hogy megelőzzék a járványt. Ma egy templom őrzi az emléküket.
A második világháború alatt és azt követően a tengerpart védelmét szolgáló ágyúkat és katonai támaszpontot hoztak itt létre, 1961-től azonban újra börtönként kezdték el használni.
A jelenkori történelem szempontjából az a legfontosabb kérdés, hogy az apartheid rendszere alatt milyen szerepe volt a börtönnek. Ahhoz, hogy megértsük, hogy miért zárták ide a másként gondolkodókat, pár mondatban szólni kell a rendszerről, mely a börtön újranyitása előtt kibontakozott. 1948-ban ugyanis a Nemzeti Párt elfogadta az Apartheid törvényt, mely a lakosság életét hihetetlen módon behatárolta: bőrszín alapján tett különbséget az állampolgárok között (fehér, afrikai, indiai és ún. színes ember létezett) és a gazdasági és politikai hatalom nagy részét a fehér lakosság kezébe összpontosította. Tilos volt például a fekete lakosságnak bizonyos helyekre bemenniük, alig részesülhettek oktatásban és más szociális ellátásban, alig érintkezhettek a fehér vezető réteggel.
Mint minden elnyomó rendszernek, a dél-afrikainak is jelentős ellenzői voltak az országon belül és kívül is. És minden elnyomó rendszer fél, igyekszik elhallgattatni a kritikus hangokat. Már 1948-tól szervezetek tiltakoztak a törvény ellen, de vezetőiket és több tagjukat sorra letartóztatták, ellehetetlenítették, megfélemlítették. Így érthető, hogy nem maradhatott a sziget kihasználatlanul. Híressé, sőt hírhedté vált a nemzetközi életben az intézményesített kegyetlensége miatt. Nem számított ritkaságnak, hogy egyes rabok negyed évszázadot töltöttek a börtön falai között… A létesítmény célja nem a fizikai megsemmisítés volt, hanem, hogy a politikai elítéltek gondolkodásmódját megváltoztassák. Elveiket, álmaikat sokan azonban így sem adták fel. A dél-afrikai rendszerváltást végigvivő és azóta is hatalmon lévő párt, az Afrikai Nemzeti Kongresszus alapítóinak java megjárta a Robben-szigetet. A leghíresebb rab természetesen Nelson Mandela, Dél-Afrika első elnöke az apartheid rendszer után.
Mandela már fiatal korában kitűnt fegyelmezett, következetes munkájával az Afrikai Nemzeti Kongresszus Ifjúsági Ligájában, melyben egyre fontosabb pozíciókat töltött be 1948-ra. A következő évtizedben a hatalom az egyik legnagyobb veszélyt benne fedezte fel. Politikai szervezőként, de szabotázsakciók és tüntetések szervezőjeként is tevékenykedett, végigjárta Afrikát támogatásokat gyűjtve, de 1964-ben terrorcselekmények végrehajtásának vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, mely 1990-ig tartott. Ironikus, hogy a börtönben töltött évei alatt egyre híresebb és szimbolikus személlyé vált.
Milyen volt az élet a szigeten? Ahogy az élet más területén, itt is rasszok szerint voltak szétválogatva a rabok, és a fekete elítéltek részesültek a legzordabb ellátásban. A politikai bűnözők külön voltak az egyéb raboktól, de előbbiek kevesebb kiváltságot is élvezhettek. Mandela tehát a legkegyetlenebb körülmények között élt. Látogató fogadhatott ugyan, és levelet is írhatott, de csak félévente egyet, a levelet persze a börtöni cenzor kellő mértékben átírta. Próbált valaha megszökni a szigetről Mandela? Brit hírszerzői dokumentumok alapján a dél-afrikai titkosszolgálat megpróbálta egy bebörtönzött ügynökön keresztül szökésre bíztatni Mandelát, csak hogy eközben lelőhessék. Ez a terv azonban végülis nem valósult meg. A börtöni rendszer némi lazulását mutatja, hogy 1981-től levelező hallgatója lett a Londoni Egyetemnek. Egy évvel később azonban átszállították a szigetről Fokvárosba.
A többi rab iránti tisztelet megkívánja, hogy más neveket is megemlítsek: Dennis Brutus költő, tanár, Ahmed Kathrada apartheid ellenes aktivista, Mac Maharaj ANC tag, Amos Masondo Johannesburg volt polgármestere, Jacob Zuma Dél-Afrika volt elnöke, Robert Sobuwke a Pán Afrikanista Kongresszus megalapítója, Walter Sisule ANC tag és még sokan mások.
A rabok kitartása hozzájárult ahhoz, hogy a világ egyik legsötétebb helye az emberi szabadság, küzdelem és kitartás szimbólumává vált. Ez minden dél-afrikainak, afrikainak, de minden embernek iránymutatásul és például szolgál.
A sziget ma
1997 óta működik a börtön múzeumként. Mivel az intézmény fontos része a dél-afrikai történelemnek, programokat szervez diákoknak, fiataloknak, turistáknak, hogy bemutassa az elnyomás valódi arcát, hogy ne történhessen meg a jövőben hasonló.
1999 óta az UNESCO Világörökségének része, mint kulturális helyszín, mely a III. és IV. kritériumoknak felel meg. Előbbi kimondja, hogy a „sziget épületei tanúskodnak az emberiség történelmének sötét fejezeteiről”, utóbbi pedig „A Robben-sziget és épületei szimbolizálják az emberi szellem, demokrácia és szabadság utáni vágy győzelmét az elnyomás felett.”
Az Afrikai Egységszervezet (ma Afrikai Unió) Robben-sziget Irányelvek néven hozott létre dokumentumot, mellyel a kínzás, kegyetlenség, embertelen vagy megalázó fogvatartás és büntetés ellen kívánnak fellépni.
Képek
1. kép A börtön udvara, forrás: UNESCO, készítette Francesco Bandarin
2. kép Az áthatolhatatlan betonkerítés és őrtorony, forrás: UNESCO, készítette: Francesco Bandarin
3. kép Belső udvar, forrás: UNESCO, készítette: Francesco Bandarin
4. kép Közös terem, forrás: http://terrydarc.wordpress.com/2010/02/25/robben-island-gallery/robben-island-common-cell/
5. kép Nelson Mandela cellája, forrás: http://terrydarc.wordpress.com/2010/02/25/robben-island-gallery/robben-island-nelson-mandels-cell/
6. kép Kőbánya és kőrakás, melyet Mandela és rabtársai gyarapítanak ha ellátogatnak ide, forrás: http://terrydarc.wordpress.com/2010/02/25/robben-island-gallery/robben-island-rock-pile-and-quarry/
7. kép A sziget látványa Fokvárosból, forrás: http://terrydarc.wordpress.com/2010/02/25/robben-island-gallery/robben-island-itself/
8. kép És Fokváros látványa a szigetről, forrás: http://terrydarc.wordpress.com/2010/02/25/robben-island-gallery/robben-island-view-of-cape-town/
Felhasznált irodalom
http://www1.umn.edu/humanrts/instree/RobbenIslandGuidelines.pdf
http://whc.unesco.org/en/list/916