Nairobi
A fullextrás Toyotával lassan magunk mögött hagyjuk Nairobi belvárosát. Kibera felé tartunk, Afrika egyik legnagyobb nyomornegyede felé. Egyre több a szemét, és a mezítlábas gyalogos. Az útpadkán emberek tömegei ülnek hosszú sorban.
– Mire várnak? –kérdezem
– Ezek? Munkára, uram- válaszolja Daniel, a sofőr. Harminc év körüli helyi lakos, egy családnál dolgozik sofőrként. – Jönnek teherautók minden reggel, aki felfér, az megy az építkezésre. Dolgoznak egész nap és kapnak érte egy kis pénzt. Nem írnak papírokat, nem kell képzettség, csak két kéz.
Nézem a „munkásokat”. A szegénység a legnagyobb divatdiktátor itt a trópusokon. Van, akin kezeslábast látok, akadnak elnyűtt ingek, de bizony egy-egy foszladozó öltönynadrág is felbukkan itt-ott. A lábon gumicsizma, papucs, valahogy odakötözött autógumi, vagy éppen semmi sincs. Nairobiban gomba mód szaporodnak az újabb és újabb épületek, bevásárlóközpontok, ahol a majdani turisták pillanatok alatt elverik azt a pénzt, amit ezek a napszámosok egy heti munkával keresnek meg.
Begördülünk Kiberába. Daniel idegesen tekintget jobbra-balra.
Mi a baj?- kérdezem.
– Nem jó környék ez, uram. Még sosem voltam itt, de nem is akartam jönni ide. – válaszolja. Egyre többen nézik a csillogó autót, benne a fehér sráccal és a néger sofőrrel. Az arcokon vegyes érzelmek ülnek. Kicsit gyorsabban ver a szívem. Két hónapja vagyok Afrikában, nagyon remélem, hogy a „Karibu” a „Hakuna matata” itt is annyira a morál része, mint Rundában, ahol a kertész leveszi a sapkáját és integet, ha meglát. Lassan megérkezünk az Olympic Általános Iskola parkolójába, ahová a találkozó volt megbeszélve. Daniel leállítja a motort egy fa alatt. Előveszem a telefonomat, és küldök egy SMS-t. „Megérkeztem”- „Azonnal jövök”- érkezik a válasz pár másodperc múlva. A küldő Vincent Kegode, egyike azon önkénteseknek, akik Kiberában tevékenykednek. „Jambo!” kiáltja nekem egy baseball sapkás, huszonöt év körülő srác. Ő lesz Vincent. Aztán legnagyobb meglepetésemre, feltűnik egy szőke hajú fehér nő. Kirstynek hívják, oszlopos tagja a Vision Africa alapítványnak. Hozzájuk jöttem, hogy megnézzem, mit tud tenni egy kis társaság a nyomornegyed közepén. Elindulunk az iskola felé, amit működtetnek, közben faggatózni kezdek.
Hogy kerültél ide?- kérdezem Kirtsyt
Elegem lett a munkából, úgy éreztem, hogy valami nagyon mást kell kipróbálnom. Önkéntesnek jelentkeztem, így kerültem ide, Kiberába. Ennek már több mint két éve. Egyszerűen…itt ragadtam.
– Nem is voltál otthon?
-De, többször is. Legutóbb egy hónapra mentem haza, két hét után nem bírtam tovább, muszáj volt ide visszajönnöm. Van ebben a helyben valami megfoghatatlanul vonzó
Egyenlőre nem tudom, mit tart ebben vonzónak. Sokkal jobban lefoglal az, hogy megbirkózzam a hányingerrel. Vincent látja az arcomon az enyhe zöldes színt, úgyhogy felvilágosít
– Itt nincs csatornahálózat. Nincs öblítős vécé. Tudod, mi az a repülő klotyó?- kérdezi
Megvonom a vállamat, mert ilyenről még nem hallottam.
-Nos, repülő klotyót úgy csinálsz, hogy egy papírzacskóba belevégzed a dolgodat, aztán egyszerűen csak eldobod-mondja és nevet. Én is nevetek. Kínomban. Ezt nem hiszem el. Persze, elég hamar meggyőz a szag és a látvány… A keskeny kis utcákban mindenhol áll a szemét, az ember átugrálja az ürülékkupacokat. Kutya volt-e, vagy ember, nem tudom, de nem is érdekel már igazán. Más ház, más szokás, ez van, változtatni nem tudok rajta. Lépten-nyomon kíváncsi arcok bukkannak fel.
– Nézelődj, de ne bámulj, mert azt nem szeretik-mondja Vincent. Próbálnék úgy tenni, de elég nehéz dolog pókerarccal elsétálni egy hentesbolt mellett, miközben abból orrfacsaró szag árad, a fal fekete a vértől és legyek hada döngicsél a kunyhó körül.
A szag még inkább elviselhetetlenné válik, ahogy megközelítjük a Vision Africa „Iskoláját”- az épület melletti emésztőgödörből munkások vigyorognak ki, de meg sem kérdezem, mit csinálnak benne.
A félhomályos épületben spirális lépcsőkön vezet fel az utunk, majd hirtelen egy kis terembe érünk. A berendezés szegényes: Egy tévé, néhány asztal, székek, egy polc, rajtuk viharvert könyvek, a falon pedig a Bajnokok Ligájának poszterei
Honnan szerzitek a könyveket?-kérdezem Kirstyt
Minden, amit itt látsz, adományokból van. Szoktak könyveket hozni az ISK-ből ( International School of Kenya) illetve magánszemélyektől is kapunk ezt-azt.
– Na, jó, de hol vannak innen a gyerekek?
– Ez az iskola esti iskolaként működik. Mivel sok családnál nincs áram, a gyerekek naplemente után csak nagyon nehezen tudnának tanulni, ezért idejöhetnek, ahol önkéntes tanárok segítenek neki a házi feladatokban, és sötétedés után is tudnak készülni. Afrikában a tudás a legnagyobb kincs. Sokan vannak, de nem túl magas az iskolázottság, ezért csak annak van esélye a normális életre, aki tanul.
Felérünk a tetőtérbe. A kör alakú építménynek van teteje és van padlója, egy körülbelül egy méter magas betonmellvéddel, de ablaküveg nincs – ahonnan a leggyakrabban esik az eső, kartonpapírokat rögzítenek a mellvéd és a tető közé. Rákönyökölök a mellvédre, és percekig csak nézek meredten előre. A látvány szinte beleég az ember agyába. Mindenütt a poros bádogviskók, ameddig a szem ellát. Keskeny sikátorok hálózzák be ezt a kibogozhatatlan bódévárost. Szakadt rongyok, papírzacskók, műanyag flakonok feldobálva a tetőkre, a kis utakra, olyan az egész, mint egy hatalmas szemétdomb. A levegő csak néha rezdül a lusta forróságban.
– Hány ember él itt?- kérdezem
– Körülbelül egymillió…
Ebédidő. A szomszédos iskolából a gyerekek átszaladnak a mi épületünkbe, itt kapják meg az ebédet. A nagy szegénység ellenére a ruhájuk tiszta, tekintetük pedig vidám.
– Hogy vagy? Hogy vagy?- próbálgatják az angoltudásukat, miközben teljesen lenyűgözi őket a fényképezőgép, ami a nyakamból lóg.
– Jól köszönöm, ti hogy vagytok?- kérdezek vissza szuahéli nyelven. Egy pillanatra elnémulnak, nem értik, hogy a „muzungu” (fehér ember) miért tud az ő nyelvükön megszólalni. Gyorsan nekiállok fotókat készíteni, hogy megtörjem a pillanatnyi csendet. Azonnal nekiállnak vigyorogni, mindegyik a kezeit nyújtogatja, hüvelykujjuk felfelé. Az élet király- mutatják nekem. Talán még nem is tudják, de statisztikák szerint majd minden harmadik gyerek HIV pozitív Afrikának ebben a szegletében. Akit nem visz el egy vérhas járvány, azt harminc éves korában ledönti a lábáról az immunbetegség.
Még egy pár fotó, aztán Kirsty és Vincent visszakísérnek a kocsihoz. Szinte évszázadokat megyünk előre az időben, ahogy magunk mögött hagyjuk Kiberát és visszatérünk Rundába, a gazdagok negyedébe. Újra a betonozott utak és gondozott kertek között vagyunk. Tiszta és nagy házak, vezetékes víz, teli hűtők és teli hasak. Az itt lakóknak van biztonsági őrük, saját kertészük, konyhalányuk, takarítónőjük és légkondijuk. Élnek abban a trópusi paradicsomban, amit a prospektusokban látunk. De a város másik végében ott izzik, lüktet és nyomorog ezerszer annyi ember, akiknek a mindennapi Afrika jut. Nekik ez az élet pontosan olyan távol van, mint egy átlag magyarnak, pedig csupán a város másik végén élnek.
(Visited 1 times, 1 visits today)