Egy ország, ami az utolsó tíz helyen van az ENSZ Human Development Indexen és ahol harminchét millióan élik mindennapjaikat. Itt áll a kontinens legmagasabb hegye és lábánál békében él egymás mellett nemcsak a közel százféle etnikai-törzsi kisebbség, hanem muszlimok és keresztények is. Ez az az ország, ahol kilencvenes évekre Nyerere elnöknek sikerült 85%-os iskolázottsági rátát elérnie. Kétségtelenül az ellentmondások földje, az összkép azonban közel sem olyan negatív, mint azt Európában gondolják Afrikáról.
Papasiknak, vagyis bolháknak nevezik azokat a levakarhatatlan helyieket, akik a pályaudvaroknál, buszmegállókban, éttermek előtt várják a fehér turistákat, hogy önjelölt idegenvezetőként körbevezessék őket. Munkahely hiányában kénytelenek megragadni minden lehetőséget, hogy kis pénzhez jussnak, hiszen a munkanélküliség óriási. Megbízható hivatalos statisztika nincs, de helyi értelmiségiek 50 százalékosra tippelik.
A papasik ott bóklásznak minden turista iroda mellett, több fős csoportokban ácsorognak, és amint meglátnak egy fehér embert, egyszerre veszik körbe, rajongják körül:
-
Miszter, miszter nagyszerű szafari ajánlatom van. Csak magának kedvezményes oroszlán les!
Vannak akik burkoltan kezdik:
-
Honnét vagy? Európából? Szép kontinens, de szafarin már voltatok?
És vannak a nagy játékosok
-
Hej, de jó téged újra látni, emlékszel rám? Tudod, a tegnapi vacsora…
Bár az útikönyvek óvatosságra intenek a papasikkal kapcsolatban, az a többszörös tapasztalat, hogy kedvesek és egy csomó praktikus információval látják el a turistákat – persze a józan, Európában is tanúsítandó óvatosság mellett.
Pilly Pillyvel Arusha belvárosában találkoztunk először. Tanzánia északi részén, a Kilimandzsáró lábánál ő volt az első helyi, akin parfüm illatát érezhettem. Műanyag keretes szemüvegben, csillogó kopasz fejjel, színes cipőfűzőben sétált az utcán a szuvenír árusok mellett, és amint meglátott egy turistát, felvette ritmusát és vele sétált egy-két utcányit. Többször utánunk eredt:
Tuti ajánlatom van – kezdte és biztosított, hogy ha bármire szükségünk van a szafaritól szállásfoglaláson keresztül terepjáró-kölcsönzésig, mindenben tud segíteni.
Az elején európai módra illedelmesen megköszöntük, de levakarhatatlannak tűnt. “Igazi afrikai művészetet” ígért pár sarokkal arrébb. Erre felkaptuk a fejünket, és megegyeztünk, hogy elvezet bennünket egy olyan helyre, ahol több művész él és alkot: “ilyet nem láttok más szuvenír boltokban” – fűzte hozzá biztatóan.
Elindultunk Pilly Pillyvel a műterem irányába, követtük őt egy sötét, áram nélküli, nyomasztó földszintes lakóház felé a poros utcában. “A műterem a ház mögött van” – mondta, és elindult a bejárat irányába. Bizalmatlanul követtük, cikáztak fejünkben az útikönyvek figyelmeztetései elcsalogatott és kirabolt turistákról, Csirke-kupacok vödörben előkészítve sütésre, zöldségek héja a földön, a fiatal lány pedig kedvesen intett felénk, hogy a vásárlás után álljunk meg ebédelni. Vakolat nélküli, telifirkált falak, legyek és bogarak mindenütt. Végül a menza konyháján keresztülsétálva léptünk ki a ház udvarára, ahol öreg cipőjavítók, több mint ötven éves varrógép, földön játszó boldog gyerekek, lavórban mosogató nők. Mindenki mosolygott ránk, üdvözöltek és kuncogtak rajtunk. Követtük Pilly Pillyt – micsoda fura név, járt a fejemben – miközben botorkálunk a megszürkült falak mellett.
Ez a galéria. – mutatta Pilly Pilly a sötét kis lyukat, amelynek az egyik oldalán egy alig 40×40 centiméteres nyílás, azon szűrődött be valami kis fény. Sem áram, sem villany, sem víz. A festék- és viaszszagú “műteremben” hárman dolgoztak.
-
Nézzetek körbe bátran – biztatott minket Pilly Pilly, és a kezembe nyomott egy rakás képet. Témájuk általában a helyi törzsek, afrikai állatok, vadvilág, Kilimandzsáró, vagyis pontosan az a romantikus kép, amit nyugatiak álmodnak a fekete kontinensről.
A három helyi művész, alkotó vagy iparos, keményen dolgoztak, napi több tucat pálmafa alatti ringatózó hajót, rituális törzsi táncot, naplementét, zebrákat és zsiráfokat festettek meg a Kilimandzsáró hófödte csúcsa alatt.
A háttér általában vörös és sárga, de igény szerint, ahogy Pilly Pilly mondta, bármilyen szint választhatunk, elkészítik nekünk. A kezemben tartott rengeteg mintából végül egy maszáj őrséget választottam. Pár nappal korábban egy helyi vadőr mesélte, ha a maszájok elkapnak egy marhacsordára törő oroszlánt, akkor a mancsát és a farkát levágják, majd körbeviszik a faluban. Azután elássák, mert a szagától félnének a marhák.
Pilly Pillyvel megegyeztünk, hogy másnapra megfestik a képet, és hosszas alkudozás után az árban is megállapodtunk. A sötét műteremben a három művésszel szuahéliül egyezkedett Pilly Pilly, nekünk angolul mondta a végösszeget. Ráztuk a fejünket a magas ár hallatán, Pilly Pilly izgatottan, nagy gesztusokkal mutogatott szuahéliül a három művésznek.
Ők sem bíztak feltétlen bennünk: előleget kértek, hiszen megfestenek egy nagy képet és a turista pedig eltűnhet eközben, holott ők apróra kiszámolt nyersanyagárakkal dolgoznak napról napra. Pilly Pillynek ki akartam fizetni tehát az előleget, a pénzem között kotorászva vettem észre, hogy nincs kis címletem. Ez Afrikában alaphiba, figyelmeztettek többen. Átnyújtottam hát egy ötvendollárost és ő rögtön rávágta, hogy elszalad felváltani és mindjárt visszajön, addig nézelődjünk a képek között.
Eltűnt, és én az ötödik perc után izgatottan néztem az utca vége felé, hogy jön-e már. Pilly Pilly tíz perc után sem ért vissza. Átvágtak csúnyán, járt a fejemben, bedőltem egy klasszikus hibának, dühöngtem magamban.
Úgy tizenöt perc múlva lihegve visszaért Pilly Pilly, kezében a visszajáróval, elnézést kért, hogy megvárakoztatott, de csak a postánál tudtak ilyen nagy pénzt felváltani. Az egyik kezembe belenyomta a pénzt, a másikat megrázta és elköszönt: “holnap találkozunk” mondta, én meg a nap további részében szégyelltem magam, hogy bedőltem egy ócska sztereotípiának.
Afrikai használati tárgyak műtárgyak Európában
Az afrikai törzsi népeknél a ház és az otthon teljesen mást jelent még ma is, mint a nyugati világban. Nincsenek klasszikus értelemben vett falak, amiket képekkel vagy más dísztárgyakkal ékesítenének. Az élet a ház előtt, az utcán zajlik, a szabad ég alatt esznek, isznak, beszélgetnek, kint zajlik a közösségi élet. A bomának nevezett kunyhókba csak aludni járnak éppúgy, mint a metropoliszok alvóvárosainak nyugati lakói. Otthonukat nem díszítették képekkel, a falra akasztható, helyi motívumokkal teli rajzokat csak a turistáknak készítik.
Az afrikai törzsek használati tárgyait, amit a nyugati világ “afrikai” műtárgyaknak könyvelt el, nem arra alkották, hogy esztétikai élvezetet nyújtsanak. A helyiek szemében ezek a tárgyak nem nézegetni valók, hanem használatra szánták őket eredetileg. Nem számit, hogy egy felmenő faragott szobra, egy maszk vagy egy kancsó mennyire szép, ha nem szolgálja tökéletesen a funkcióját, egyszerűen megválnak tőle. Ez érvényes a lyukas tálra éppúgy, mint arra faragott figurára, aki nem védte meg gazdáját a rossz szellemektől.
Maszk, mint luxus belsőépítészeti elem
Az afrikai maszkok divatos belsőépítészeti elemként szolgálnak több nyugati luxus irodaházban és otthonban. A törzsi hiedelem szerint a világon a megfogható dolgokat megfoghatatlan erők veszik körül, mint az élőket a “még nem élők”, és a “már nem élők” csoportja. Hiszik, hogy a világok közti átjárást a rituális szertartásokon érik el. Az ilyen ceremóniákra készített maszkok a szertartáson megszólított szellemek jóindulatát akarták szép külalakjukkal, kidolgozottságukkal elnyerni, nem az emberét. A nyugati világ ezeket a maszkokat az arcot eltakaró álarcnak ismeri, de a hazájában ennél sokkal több. A fejrészt tollakból, virágokból és állatbőrből álló köpeny egészíti ki, ami a tánc, a zene és a közösség részvételével alkot elválaszthatatlan egészet.
A valódi, szertartásokon használt maszkok leltárszám nélkül kerülnek a műgyűjtőkhöz, így semmilyen adat nem létezik arról, hogy napjainkban mennyi készül belőlük, ebből mennyi hagyja el a fekete kontinenst, és hogy hová kerülnek.
“Kongóban készítik a kereskedelme szánt maszkok nagy részét”- mondja Henry, egy másik önjelölt idegenvezetőnk. “A túl sötét színűekkel vigyázni kell, azt állítják, hogy ében, miközben cipőkrémmel van csak bekenve” – figyelmeztet bennünket.
Egy moshi műteremben
Másnap a megbeszélt időpontban megállunk a műteremben, átnyújtjuk a megegyezett maradék összeget, ők gondosan felcsavarják a képünket. Filex, az egyik alkotó névjegykártyát is adott, említette, hogy a műhelyről készült videó fent van a youtube-on. Filex kedves és előzékeny, nagy szeretettel mesélt a képekről, illetve arról mi mit ábrázolnak.
-
Ez egy helyi nő, a fején korsót visel. Az itteni asszonyok kiskoruktól így hordják a vizet, élelmet, szép egyenes a hátuk, meg tudnád csinálni? – kérdezi ironikusan.
-
A te otthonodat is díszítik ilyen képek? – firtatom. Filex a fejét rázza:
-
Csak a turistáknak készítjük, nekünk afrikaiaknak nincs szükségünk ilyesmire.