Az éjféli mise helyszíne templom volt, de nem úgy, ahogy arra a nyugati világ gondol. A helyiség telistele volt emberekkel, előre nem nagyon lehetett jutni, néhányuk fölött átlépve találtam egy zugot, ahol leülhettem. A lámpások éppen csak lehelték a fényt a téglalap alakú terembe. Bár merre is néztem csak fejek sziluettjeit láttam, azt sem tudtam megkülönböztetni, hogy ki visel turbánt és ki nem. Minden beleveszett a félhomályba. A levegőben keveredett a fölázott föld szaga, a tehénistálló szagával. Becsuktam a szemem, és magam előtt láttam a korábban megszokott fényes, illatos ünnepet, a gyerekek ajándék örömét, a szülőket. Ám amikor újra és újra kinyitottam a szemem, a terem sötétje vett körül.
Néhány héttel korábban egy barátnőm visszatért a misszióból Kanadába, elutazása előtt így beszélgettünk. Milyen szerencsés vagy a szüleiddel és a barátaiddal ünnepelhetsz. Erre ő szomorú tekintettel így felelt: Igen, de az nem igazi Karácsony lesz. Az emberek otthon nem tudják mi az igazi ünnep. A valódi ünnep itt van, a szegények között. Itt, ahol épp esős évszak van, ahol most valóban születik, újjá születik az Élet.
Miközben ezek a gondolatok az eszembe jutottak, ének hangja ütötte meg a fülemet. A teremben mindenki tiszta szívből énekelte: Megszületett az isteni Gyermek. Ekkor a lámpások mintha fényesebben világítottak volna, és megértettem és megköszöntem Jézusnak, hogy missziós nővér lehetek és ezekkel a szegény emberekkel együtt ünnepelhetem a Karácsonyt.
Claudette Bouchard