Angolának sajátos éghajlati viszonyai vannak, két elkülönült évszakkal: az esős évszak októbertől áprilisig tart, míg a ködös időszak, vagy a “Cacimbo” májustól egészen szeptemberig. Ez egy sokkal szárazabb évszak, alacsonyabb hőmérséklettel. A tengerpart egész évben élvezhető, habár van jó pár tényező, ami a nyugati civilizációból érkező turistát arra ösztönözheti, hogy inkább máshova menjen süttetni a hasát.
Az országban ugyanis 1974-től 2002-ig véres polgárháború dúlt, aminek nyomait még jócskán őrzi a terület. Lerombolt házak, felgyújtott falvak és tömegsírok jelzik az összecsapások helyszíneit. Az utazási irodák és a konzulátusok sorra figyelmeztetik az utazókat, hogy soha ne térjenek le a jól bejárt útvonalakról, ugyanis taposóaknát szinte bárhol lehet még találni. Az elmúlt években több alkalommal is megrendezésre került a „Miss Landmine Contest” névre hallgató szépségverseny olyan nők számára, akik aknára léptek. Első hallásra ez bizarrnak tűnik, de jól mutatja, hogy a helyiek hétköznapjait mennyire átitatta a háború az elmúlt évtizedekben. A főváros lakosainak száma ugrásszerű növekedésnek indult, miután az emberek vidékről ide kezdtek áramlani a fegyverropogás zaja elől és a polgárháború lezárultával eddig nem látott fejlődésnek indult az ország és főleg a főváros.
Luandát a portugál gyarmatosítók alapították 1575-ben, azzal a céllal, hogy Afrika nyugati partjának meghatározó rabszolga-kereskedelmi központját hozzák létre. Ebből adódóan a város azóta kulturális értelemben Afrika szíve, vagy ahogy korábban sokan nevezték, „Afrika Párizsa”. A település az évszázadok alatt a kikötő köré épült fel, ugyanis ez adta a megélhetést az itt lakók számára. Később nagy szerepet kapott a part mentén hosszan elnyúló Ihla sziget, aminek homokos partjai, hoteljei és bárjai komoly turisztikai potenciállal rendelkeznek. Mára Luanda egy metropolisszá nőtte ki magát, rengeteg építészeti és természeti látványossággal. Az egyik ilyen épület például a híres Fortaleza de Sao Miguel, amit még a portugálok építettek egy évvel a város megalapítását követően, és azóta nagyobb sérülés és átalakítás nélkül átvészelte az évszázadok viharait. Vagy említhetnénk a Palácio de Ferro-t is, amit állítólag Gustave Eiffel tervezett. Ez valószínűleg soha nem kerül bizonyításra, ugyanis semmilyen hivatalos irat nem maradt fenn a kérdéssel kapcsolatban. A legenda szerint az épület eredetileg Franciaországban épült, majd hajóra tették, hogy Madagaszkáron legyen a végső helye, de az áramlatok miatt Luanda közelében zátonyra futott. Így került a fővárosba, ahol művészeti központként funkcionált egészen a polgárháborúig, ami szinte teljesen elpusztította. Felújítására az után került sor, hogy az ország olajkincsét elkezdték kitermelni. A palota a város újjászületését szimbolizálja, használatba vételéről jelenleg is vita folyik a város vezetésén belül, a két lehetőség szerint vagy gyémánt múzeum lesz belőle, vagy étterem.
Luandában élni nem olcsó mulatság. A legfrissebb felmérések szerint a világ városai között külföldiként Luandában élni, Tokió után a legdrágább. A legolcsóbb modern lakás is egymillió dollárt kóstál, a bérleti díjak általában havi 10–15 ezer dollár között mozognak, egy kiló paradicsom átszámítva 16, míg egy szelet pizza 25 dollárba kerül. Egy ház bérleti díja akár 10 ezer dollárba (2,2 millió forintba) is kerülhet havonta, míg egy főétkezés két személyre elérheti az 50 dollárt (11150 forintot). Egy szállodai szoba 400 dollárt (89200 forintot) is kóstálhat egy éjszakára. A szenvedélybetegek és az autósok viszont jól járnak, mivel a sör (60 cent, azaz 133 forint), a dohány (1,5 dollár, azaz 330 forint) és a dízel (literenként 40 cent, azaz alig 90 forint) ára kifejezetten kedvező. Mindez azt engedi feltételezni, hogy az itt élőknek erre van pénzük, de ez a gondolat azonnal szertefoszlik, amint megtudjuk, hogy az angolaiak több mint 60 százaléka napi 1,25 dollárból kénytelen megélni. Ekkor persze mindenkiben felmerül a kérdés, hogy az ország természeti kincseiből –olaj, gyémánt- származó jövedelem végül hol köt ki, de a válasz egy külön cikket igényel és érdemel. Angola pénzneme egyébként a Kwanza, amit az ország elhagyásakor nem is szabad magunkkal vinni, ugyanis ha a határon történő átkeléskor angolai bankjegyet találnak nálunk, akár még börtönbüntetést is kaphatunk, amellett, hogy természetesen az összes Kwanzát minden egyéb pénzünkkel együtt elkobozzák. És amit Afrikában a hatóságok (és korrupt rendőrség) elkoboznak, az nagy valószínűség szerint többé nem is kerül vissza. Ezen nem is érdemes meglepődnünk.
Egészségügyi szempontból sem túl rózsás a helyzet, ugyanis még nem ért véget a kolera járvány (habár már lecsengőben van), lépten-nyomon találkozhatunk maláriával és egészen különleges afrikai betegségekkel. Az átlagéletkor még mindig csupán 48 év, a gyermekbénulás népbetegség lett, s az újszülöttek ötöde nem éri meg az ötödik életévét. Luandában csak minden tízedik ember jut tiszta vízhez – ez kevesebb, mint a polgárháború idején volt –, a lakosság fele pedig egyáltalán nem részesül egészségügyi ellátásban, holott az erre szánt kiadásokat megduplázták az utóbbi hét évben.
A kormány anyagilag egyre erősebb, ahogy az olaj kitermelése és a gyémánt értékesítése halad, és ennek megfelelően igyekszik is szociális otthonok létrehozásával és nagyszabású építkezésekkel enyhíteni a civilek nyomorán, de mint a legtöbb afrikai országra, Angolára is jellemző a lenyűgöző mértékű korrupció. Egyes utazási irodák arra figyelmeztetnek, hogy eredeti útlevelünket semmilyen körülmények között ne tartsuk magunknál, ugyanis ha a rendőr elveszi, hogy „megnézze”, csak díj megfizetése ellenében hajlandó azt visszaadni. Érdemesebb több hitelesített másolatot magunkkal vinni, nem baj, ha azt megtartják.
A város fejlődése során a nyomornegyed egyre inkább a város peremére szorult. Ez az a terület, ahol a véres bűncselekmények, bandaháborúk, rablások mindennaposak. Idővel vélhetően sikerül majd felszámolni ezeket a városrészeket is, hogy új lakóházak, hotelek vagy éppen hatsávos autópálya épülhessen a helyükön. A vezetés komoly hangsúlyt fektet az infrastruktúra fejlesztésére, a városból kivezető főbb útvonalak korszerűsítésére, illetve tavaly, Angola függetlenségének ötvenedik évfordulóján került átadásra a „Február negyedike” reptér, aminek neve a portugál gyarmatosítók elleni fegyveres felkelés dátumát mutatja. Elemzők szerint az ország, amennyiben fenn tudja tartani a békét, fényes jövő elé néz, köszönhetően az olajkincsnek és a gyémántnak.