Besétáltunk egy egyszintes épületbe, amely a vám- és az útlevélvizsgálat helye volt. A légkondicionálást két ventilátor biztosította.
Tizenkét órával ezelőtt még a Heathrow kényelmét élveztük, kijelzők, mozgólépcsők, ragyogó üzletek, fényes tisztaság, a mosdókban papírtörülköző. Ez is a mi világunk.
Csomagjainkat barátságos és állandóan mosolygó munkások felrakták egy teherautóra és mi boldogan visszamosolyogtunk, de csak később értettük meg, hogy ez a mosoly nem nekünk, hanem a pénznek, a borravaló reményének szólt. Szegények a mosolyunkon kívül nem kaptak tőlünk semmit.
Egy nemzetközi tanár-diák csoport tagjaként érkeztem Afrikába, tele azzal a gyermeki vággyal és távoli csodálattal, amely gyermekkorom olvasmányai folytán kialakult bennem. Elérhetetlen, távoli és misztikus volt számomra Afrika, s most itt voltam Lusakában, és próbáltam mohón befogadni mindazt, amit ez az ország nyújt nekem.
A repülőtéren várt minket egy légkondicionált busz és magától értetődően ültünk be, és mentünk a szállásunkra, az ötcsillagos Hilton Hotelbe. A reptérről egy kétsávos út vezetett a fővárosba. Az út mentén – mondjuk inkább, hogy a mezőn – gyalogoló, sudár termetű nők és férfiak öltönyben, nyakkendőben, kosztümben, aktatáskával a kézükben mentek a város irányába. Járda nem volt, csak egy kitaposott földút. Mi a busszal körülbelül egy óráig mentünk a fővárosig, de vajon ők mennyi idő alatt értek oda azt, el sem tudtuk képzelni.
Az úton előttünk és mögöttünk mindenhol lepusztult, ütött kopott Barkas gépkocsikat láttunk, tele tömve emberekkel, gyerekkel, tyúkokkal. Ez volt a helyi szállító eszköz, a busz vagy a taxi, ez nem volt világos számunkra. A fővárosban ugyanígy közlekedtek az emberek. Vagy gyalog. Az anyák kendőbe bugyolált csecsemőiket cipelték a hátukon vagy a fejükön szalmaszerű hatalmas kosarakban árut vittek a piacra. Nagyon tetszett a zambiai nők viselete. Harsány, mintás, nagykendő, amit szorosan tekernek magukra, főleg a csípőtájon és egyenes derékkal közlekednek, fejükön vagy a hátukon cipelve valamit vagy valakit. Egyetlenegy görbe hátú, vagy fájdalomtól eltorzult arcú embert sem láttunk.
Az anyák néha nagyon fiatalnak tűntek, néha azt gondoltuk, hogy a nővérek viszik így fiatalabb testvéreiket. Zambia fiatal ország. Ez a szó, hogy fiatal máshol talán pozitív szó lehet, de ebben az országban a korai halálozásra utal. 39-51 év az átlag életkor. Az ország rettegett betegsége a malária, az alultápláltság, a népesség 13%-a HIV fertőzött. Ez utóbbi messze nem a legrosszabb arány ezen a kontinensen.
Mivel tanárok és diákok voltunk, mi iskolákat és árvaházakat látogattunk meg. Első utunk egy fővárosi középiskola volt. A szállodától körülbelül 20 perc buszozás után értünk be egy egyszintes, rózsaszínre festett középiskolába – itthon azt mondanám, hogy épület komplexum. A feladat az volt, hogy ismerkedjünk meg az ottani diákokkal lássuk hogyan élnek, tényleg van-e olyan különbség, mint ahogy azt mi innen gondoljuk.
Egyenruhába öltözött diákok és tanárok fogadtak minket. A központi teremben üdvözöltek minket, mint az Európai Unió képviselőit. Kicsit feszengtünk, mert nem igazán gondoltuk magunkról, hogy az egész Uniót képviseljük…
Ezután megmutatták az iskolát. Minden épülethez egy keskeny, alig töredezett járda vezetett, körbe mindenütt a jellegzetes vörösesbarna afrikai föld.
Ez egy bentlakásos középiskola volt, ahová a diákok szerte az országból érkeznek, gyakran egy heti utazás után. A szülők az állami szférában dolgoznak vagy magán vállalkozók. Az iskolaév, mint mindenhol szeptember 1-én kezdődik, de a nagy távolságok miatt a gyerekek csak egy félév múlva találkoznak a szülőkkel. Kérdésemre, hogy nem hiányoznak-e a szülők, rendkívül öntudatos választ kaptam: a szülők dolgoznak, messze vannak, nem tudják őket meglátogatni.
Ebben az iskolában mindenhol tapasztaltuk ezt az öntudatosságot. Délelőtt a diákok a tanárokkal tanulnak, délután viszont nincsenek ott a tanáraik vagy egyéb felügyelők és ennek ellenére minden diák kötelességének érzi, hogy tanuljon. Nem rendetlenkednek, mert akkor kicsapják őket az iskolából, és nincs másik középiskola, ami felveszi őket. Részben a rendbontás miatt, részben mert ebben a hatalmas országban kevés az iskola. A beszélgetés eme részénél a mi diákjaink meglehetősen megdöbbentek. Mi tanárok is.
Arra a kérdésre, hogy hogyan képzelik el a jövőjüket kivétel nélkül azt válaszolták, hogy Kanadában, az Egyesül Államokban vagy Ausztráliában. Pedig Zambiának nagy szüksége lenne a tanult emberekre. Ez a hatalmas ország ki van szolgáltatva olyan agresszív országoknak, amelyek útépítés, bányafeltárás címén kizsákmányolják az országot, rabszolga módjára dolgoztatják az embereket és iszonyú módon teszik tönkre a környezetet.
Az osztálytermekben sehol nem láttunk a falon díszítést vagy faliújságot, csak szürkés-fehér koszos falakat, féllábú, kopott táblákat. A számítógépes teremben viszont egész modern gépek voltak és a diákjaink ámulatára ugyanazt a Googlet használják, ugyanazokat az amerikai vagy angol slágereket hallgatják és kedvelik, mint ők. Eros Ramazotti nevét említették, és Angelina Jolie-ról volt szó.
Ezek a tinédzserek maguk mossák a ruhájukat. Mosógép nélkül! Kézzel. És mindegyiknek ragyogó fehér volt a térdzoknija, az inge és a blúza. Maguk is vasalják, mivel nincs személyzet. Az afrikai föld sötétvörös színű, kevés járda és mégis mindenki ragyogóan tiszta ruhában jár.
A következő nap városnézés volt Lusakában. Valaha nyilván megtervezték ez a várost, de annyira lepusztult, hogy a központi sugárút kivételével nem láttuk a szerkezetét. A vörös téglás Bíróság épülete közel volt a Hiltonhoz, és ez a két épület kiemelkedő volt az utca szövetében. A fővárosban az úttest mellett, nincs járda, csak egy kitaposott terület, mellette hegyekben áll a szemét, amit néha a szél felkap és szerteszór. Az emberek nyugodtan járnak közöttük, rajtuk, látszólag mindenki siet valahová, gyerekkel a háton vagy kosárral a fején. Olyan az egész város, mintha bombatámadás érte volna. Két-három emeletes félkész épületek tátonganak mindenütt, nem lehet tudni, hogy most építik vagy sohase fejezik be.
Az úttest szélén az árusok a földre, valamilyen papírra teszik a banánt, a maniókát, a narancsot. Ahogy elhaladtunk mellettük integetnek, mosolyognak, de nemcsak az árusok, hanem az egyszerű járókelők is. Ez most az idegennek szóló kedvesség, vagy a potenciális vevőnek, nem tudjuk. De élvezzük, hogy integetnek és mi is visszaintegetünk.
A főúttól, busszal egy pár percnyire a következő látvány fogad. Apró, körülbelül 2×3 méteres viskók sokasága egymástól nagyjából 10 m-re, mindegyikben egy-egy család lakik, megszámlálhatatlan sok gyerekkel. A ház falán egy kis ablakszerű hézag. Ajtó nincs, csak egy függöny. Úgy tűnt, mintha az épületek vályogból lennének. Ezen a telepen családok élnek, a kisebb gyerekek futkároznak, valami fakarikát hajtanak maguk előtt, a fiatal felnőttek viszont csak úgy ülnek és néznek maguk elé. Nem zavarja őket, hogy mellettük két- három négyzetméteres pocsolyák ásítoznak, amelyek remek búvóhelyei a szúnyoglárváknak. Ebben a párás melegben 2-3 nap alatt kikelnek a szúnyogok és terjesztik a maláriát. A zambiai fővárosban malária terjed, mert nem veszik maguknak a fáradtságot, hogy fogjanak egy seprőt és reggelente, szétcsapkodják az éjszakai esővíz maradékát. Csatorna nincs. Tehát csak szétoszlatni tudják a vizet, és egy idő múlva nyilván a talaj nem képes több nedvességet befogadni. Ugyanakkor a családanyák egy gallyseprővel állandóan sertepertélik a ház körüli földet. Nem értettük, hogy miért. A puszta anyaföldön kívül semmi nem volt, sem háziállat, sem vetemény. Kedvünk lett volna odaszaladni, megrázni ezeket a békésen maguk elé bámuló fiatal embereket, hogy mozdulj már, tegyél valamit. Könnyű persze kinézni a légkondicionált buszból – miközben a mi gyomrunk tele, gyógyszerek és fertőtlenítők lapulnak táskáinkban – és kioktatni őket, hogy mit kezdjenek magukkal. Azon héten talán csak egyszer lakott jól, esetleg már beteg, a jövője nem egyszerűen bizonytalan, hanem rövid és reménytelen. Nyomor, mocsok és mindezek ellenére állandóan barátságos mosoly.
Természetesen „afrikai szuvenírt” akartunk vásárolni. Szerencsénkre ezt az ottaniak is tudták. Egymás mellett sorakozó kis boltocskák várják a külföldieket. Az árus azonnal nyújtja a kezét, mondja nevét, kérdezi a tiedet meg, hogy honnan jössz. Betessékel a boltjába, ami olyan kicsi, hogy vagy te vagy benne vagy ő, viszont tele van áruval: faragott állatszobrok, fatálak, vesszőkosarak és hatalmas fejre tehető szalma kosarak. Nekünk mindegyik gyönyörű, egzotikus. Eddig volt a barátság, innentől kezdve jön az üzlet. Kőkeményen. Csak az amerikai dollárt fogadják el, a saját pénzüket nem, fémpénzt nem, mert a bank – állítólag – nem váltja be. Ha egy nagyobb címletet nyújtunk, nem tudja felváltani, tehát megpróbál rábeszélni, hogy vegyél tőle annyit, hogy ne kelljen visszaadnia. Ez tényleg teljesen logikus és percekig tart, amíg hajlandó elfogadni, hogy ez nem sikerült. Második lépés: fogja a pénzt és elszalad egy másik árushoz aki, valamilyen homályos oknál fogva fel tudja váltani a bankót. Több mint negyedórát vártam a fickóra míg visszatért, közben többször mondogattam magamban, biztos, hogy nagyobb szüksége van neki arra a néhány dollárra, mint nekem. Ez az idegesség kiült az arcomra és a mellettem levő boltosok nyugtattak, hogy visszajön, nem csap be, de addig is jöjjek és nézzek körül náluk is. Most már próbáltam okos lenni és azt mondtam, hogy nincs nálam több pénz. Nem baj, hangzott a válasz. A műsor ismétlődött, kéznyújtás, név, nézz körül bátran, idő van. Eközben az én kis árusom is visszajött, becsületesen hozta a pénzem, de akkorra már nagyon mérges és frusztrált voltam. Persze azért vásároltam. Meg a másik árustól is.
A következő nap egy árvaházban és további középiskolákban is jártunk.
Az egyik ilyen középiskolában megismerkedtem egy hasonló korú biológia tanárral és beszélgettünk, hogy mit tanítunk, mennyire érzékeny az ő ifjúságuk a környezeti problémákra stb. Beszélgettünk, mint két tanár és nem számított, hogy két igen távoli kontinensen élünk és dolgozunk. Hosszúra nyúlt a beszélgetés, és muszáj volt megkeresnem a mosdót. Kolléganőm odavezetett, egy szokásosan szürkés színű lepusztult épülethez. Nem értettem, hogy miért szürkék mindenütt a falak, a diákok hálószobáiban, a tantermekben és egyáltalán. A WC-ben nem volt világítás, tehát nyitva kellett hagynom az ajtót. Lehúzni se lehetett. A kolléganő megnyugtatott, hogy ő majd leönti utánam. Én tiltakoztam. De nem engedett és ott állt a kezében egy vödör vízzel. Néztünk egymásra, kimondhatatlan érzések kavarogtak bennem, néztem a szemét, ami hirtelen megváltozott és valami kimondhatatlan szomorúságot árasztott. Nem tudtam a helyzetet feloldani. Átöleltem, de többet már nem beszélgettünk.
Véget ért a fővárosi kirándulásunk és indultunk Livingstone városba. Livingstone angol felfedező, orvos és misszionárius volt egy személyben, de ami igazán megkülönböztette Őt a többi hasonló kutatótól, hogy elfogadta az afrikaiakat olyannak, amilyenek voltak, nem akarta rájuk kényszeríteni a kereszténységet. Hála a nagy tudós alázatának, sok mindent tudunk a bennszülöttek életéről, szokásairól, hiedelmeiről. Halála után mindkét nép – a zambiai és az angol is – magáénak akarta a holttestét, így aztán nagy egyetértésben feldarabolták, szívét Londonban, csontjait pedig választott hazájában temették el.
Egy Mercedes kisbuszra szálltunk fel és elindultunk a 600-km-re levő városba. Ezt az utat tíz évvel ezelőtt az Európai Unió építette – grátisz – az országnak, hogy biztosítsa az összeköttetést Dél Afrika felé. Az út két sávos volt, de teljesen felesleges volt ez a szélesség, mert egész nap két, azaz két járművel találkoztunk szembe összesen. Mivel a forgalom nem zavarta a buszt, 100-110 km-es sebességgel száguldottunk, legalábbis egy ideig.
Az út második fele teljesen elhanyagolt állapotban volt. Fél- és egy méteres kátyúkat kellett a busznak kerülgetnie, aztán eltűntek a kátyúk az úttal együtt és eltereltek minket egy földútra. A szép vörös afrikai földön lassan haladtunk. 20 km-t másfél óra alatt. Így előkaptuk a fényképezőgépeket, hogy megörökítsük az afrikai vegetációt és reménykedtünk, hogy zsiráfot, orrszarvút is látunk. Az elefánt szó hallatára a bennszülöttek egyáltalán nem mosolyogtak mondván, hogy az ormányos fellöki a buszunkat, vagy legalább komoly kárt tesz benne. Sajnos vagy szerencsére, ilyen kalandunk nem akadt. Láttunk viszont az út mentén termeszvárakat. Ezek jó egy méter magas, vörös, kéményszerű képződmények voltak. Ennyi volt az egész állatvilág. A növényzet is csalódást okozott, hiszen alig különbözött a mérsékelt övi vegetációtól, leszámítva azt a néhány fa nagyságú kaktuszfélét.
Az út mentén időnként láttunk falvakat, néhány faágból összetákolt kunyhót, majd jóval távolabb a falutól kukoricaföldeket. 7-8 kunyhónál nem volt több egy helyen, de ezek sem alkottak rendszert. Vezetőink elmesélték, hogy ezekben a ”falvakban” gyakorlatilag semmi nincs: villany, kórház, iskola sem. Ásott kút csak ott van – és az is a falvaktól legalább 5 km-re – ahol az európaiak építkeztek és fúrtak egy kutat. A reggeli menetrend, hogy a kislányok elindulnak a kúthoz, kanna a fejükön, és legyalogolnak a kúthoz, oda meg vissza összesen 10 km-t. Ezután mehetnek az ún. iskolába. Az egyik vezetőnk egy biológus volt, de ő sem értette meg a felháborodásunkat. Kérdésünkre, hogy miért nem a férfiak csinálják ezt a kimerítő munkát, egy vállrándítás volt a válasz. A másik oldalon meg panaszkodnak az analfabétizmusra, plakátokon figyelmeztetik a lányokat, hogy egy öntudatos nő óvja a testét a meggondolatlan szextől. De ha semmit nem tud a veszélyekről, ha nem tanult, többszörösen is kiszolgáltatott.
Végül este 9 órakor megérkeztünk Livingstoneba. Lekanyarodtunk a főútról és üde zöld, öntözött pázsiton legelésző impalák, prüszkölő zebrák és ugrándozó majmok között érkeztünk meg a Zambezi Sun szállodában. Légkondicionált szobában, egyedi díszítés, afrikai állatrajzok a falon. Minden szobához fürdőszoba és erkély is tartozott.
Másnap reggel kinyitottam a teraszajtót és készülődtem a fürdőszobában, amikor valami halk zajra megfordultam és földbe gyökerezett a lábam: egy majom a szobámban és az erkélyajtó melletti asztalkán levő tea filterek között válogat. Eltelt néhány másodperc, amíg hang jött ki a torkomból. Ráordítottam, hogy takarodj.
De milyen furcsa is az ember. Azon gondolkoztam, hogy magyarul vagy angolul ordítsak. Értelmetlen az egész kérdés. Ma sem értem, és nem tudom megmagyarázni.
A majom nyugodtan rám nézett, kivárt néhány másodpercet, még válogatott egy kicsit a teás és cukros tasakok között, aztán kiugrott. Rohantam az ajtóhoz és bezártam. Akkor ötlött a szemembe az ablak melletti figyelmeztetés: tartsuk zárva az erkélyajtót a moszkitók és egyéb állatok miatt. Egyéb állatok… milyen egyszerűen fogalmaznak. Legközelebb mindent elolvasok, amit a szállodában találok.
Ezután kicsit lehiggadva, indulok reggelizni. Ez sem olyan egyszerű, mert a majmok mindenütt körül ugrálnak bennünket és akár pár centiméterre is megközelítenek. De jön a segítség. Pincérnek látszó fiatal emberek csúzlival a kezükben ijesztgették az állatokat. (A zebrák és az impalák méltóság teljesen elhúzódtak az utunkból, de szemtelen „rokonaink”, igen bátrak.)
Az ebédlőbe érve természetesen minden kollégámnak azonnal elmeséltem a történetet, mindenkinek volt valami hozzáfűznivalója, hogy milyen szerencsés vagy, de izgalmas stb. Reggelizni kezdtünk, az egyik kolléga tojásrántottát rendelt. A harmadik falatnál egy ügyes majom a villájáról lekapta a falatot és villámsebesen továbbszaladt vele. Dőltünk a nevetéstől.
Szállodánktól pár perces sétával lehetett elérni a Viktória vízesést. Mindenki bokáig érő vastag, vízálló köpenyt kapott és figyelmezettek minket, hogy jól zárjuk el a fényképezőgépet. No, de akkor, hogy fényképezzünk? Nem értettük.
A Zambezi, ami táplálja a vízesést, Afrika negyedik leghosszabb folyója a Nílus, a Kongó és a Niger folyók után. Először csak gyors sodrású a folyó, de ahogy közeledik a zuhataghoz, rettenetesen felgyorsult az áramlás, majd 60-100 méter magasságból ömlik le a víz. A levegő páratartalma olyan nagy, hogy időnként alig láttunk mást, mint „gomolygó levegőt”. Ahogy haladtunk a vízesés mentén, ömlött a lezúduló vízből származó „eső”. Kapkodtuk a fejünket, hogy nézzük ezt a csodát, és néztünk a lábunk elé is, mert próbáltunk egyensúlyozni az időnként nagy lapos kövekkel tarkított ösvényen. Érdekes módon a helyieknek nem jutott eszébe, hogy kialakítsanak egy gyalog ösvényt a turisták számára. Meghagyták a természetet olyannak, amilyennek kialakult. Igaz, kísérőket biztosítottak a csoportnak, akik figyelmeztettek, hogy merre lépjünk, vagy éppenséggel odaálltak a meredek szakaszoknál a meredély szélére, hogy bele ne pottyanjunk a vízbe. Egy-egy ilyen pillanatban rendesen leizzadtam, mert a cipőm, ami teljesen átázott, kissé csúszós talpú volt. Néhány kollégám teljesen megszabadult a lábbelijétől mondván, biztonságosabban tud mezítláb menni. Szerencsére, volt egy-két kilátószerű építmény, ahonnan fényképezni tudtunk.
Így aztán mindenki, ugyanolyan fotókat készített, mert máshol valóban nem mertük elővenni a fényképezőgépeket.
Vacsora előtt sétálni indultam a szálloda parkjába. Átmentem egy kis mesterséges tó hídján és onnén szemléltem amint a pincérek az esti partira készülődnek. Továbbsétálva egy másik tóhoz érkeztem, aminek a közepén egy feliratot fedeztem fel: beware of crodile. Na ne! Itt a szálloda területén, akár egy krokodillal is találkozhatok?!
Körbenéztem de senki nem volt a közelben. Átfutott az agyamon, hogy a krokodil egy tökéletes ragadozó, már évmilliók óta él a földön, meg minden, amit tanultam az egyetemen. Ez a rémület olyan rángásba hozta az izmaimat, hogy elképesztő sebességre felgyorsulva rohantam a recepcióra. Gyönyörű látvány lehettem: egy középkorú fehér nő rohan, mellette és körülötte sikoltoznak s ugrálnak a majmok.
Kérdezem a recepcióst, hogy tényleg lehetséges itt krokodil, egy négy csillagos szálloda parkjában?
Halál nyugodt választ kaptam: még egyetlenegy turistát sem ettek meg. (És nem turistát?)
Este, a vacsoránál kicsinyes bosszútól vezérelve, krokodilfasírtot kóstoltam.
Utunk lassan a vége felé közeledett, de hátra volt még egy hagyományos, skanzennek is mondhatnám, zambiai falu látogatása. Ismét dzsipbe szálltunk és körülbelül két óráig szenvedtünk egy földúton, míg elértük a falut. Útközben errefelé sem láttunk más települést. Csak egyszer álltunk meg egy majomkenyérfánál, ami Livingstone korában találkozó helye volt kereskedőknek, misszionáriusoknak és csempészeknek. A mondás szerint a baobabfa sokat gyötörte a föld szellemét, hogy tegye őt a föld legszebb fájává. Megelégelte ezt a föld ura, kirántotta a fát a földből és fordítva dugta vissza.
Ezért aztán a száraz évszakban, tényleg úgy néz ki, mintha össze-vissza meredeznének az ég felé a csupasz ágai. A termékeny időszakban viszont ízletes termésével hívogatja az embereket és az elefántokat. A bennszülöttek szent fának tartják. A fa törzsében óriási mennyiségű vizet képes tárolni, ami ezen a kontinensen egyértelműen az életet jelenti.
Ez volt az utolsó élményünk Zambiában, mert másnap Johannesburgon keresztül indultunk Londonba.
Tizenkét órás út következett. Miután minden utas elfoglalja a helyét, a légi kísérő végigfújta az egész utasteret egy szúnyogirtó sprayjel. A légkondi még nincs bekapcsolva, így tehát mélyen letüdőzzük az orvostudomány eme vívmányát. Remélhetőleg a szúnyog is kimúlik majd.