Már szétkentem magamon a gépzsírnak kinéző sötét, lágy masszát, már kezei közé kaparintott egy testes fekete nő, aki egy durva smirgli papírral levakart rólam egy kilónyi bőrréteget, miközben kisgyerekként fektetett hol a térdére, hol pedig maga elé ültetett, hogy az arcomat is „rácba szedje”. Minden előjel ellenére még maradt rajtam bőr. Kicsit elbizonytalanodva (tulajdonképpen folyamatos bizonytalanságban vagyok) gondolom végig: mintha ugyanazzal a kesztyűvel sikálta volna a lábamat, mint aztán az arcomat. Vagy mégsem? Az aprócska néni megfogja a kezem, mutatja, vigyem a viaszkosvászon szőnyegemet, és átvezet a másik terembe. Itt még nagyobb a pára és a félhomály, melegebb is van. Lefektet a padlóra, és erős, határozott mozdulatokkal áttördeli minden testrészemet. Teljes megadással és elernyedéssel adom át magam a helyzetnek. Hát ha ezt túlélem……
Túléltem. A föld fölött 10 centivel lebegve röpülök ki a kapun. Ilyet szeretnék otthon is minden héten.
Két útitársnőmmel érkeztünk, valaki mesélt erről a helyről. Nincs benne az útikönyvekben. A főtértől nem messze, egy forgalmas utca egyik nagy épülete, lepusztult egy kicsit, európai mércével mérve nagyon, de itt természetesen simul bele az utcaképbe. Két hatalmas kapuja van, a jobb oldali mellett a tábla, mikor mehetnek a nők és mikor a férfiak. A nagykapun át széles folyosón jutunk beljebb, ahol kopott deszka-labirintus zárja el a nem kívánatos tekinteteket. Benn egy zugban gyékényen és szőnyegen nők ülnek tarka ruhákban, kendővel a fejükön A ruhatárosok. Egy apró termetű, idős (vagy csak annak látszik?) asszony kerül elő. 100 dirham, írja fel mutatóujjával a falra. Arabul és franciául beszél, mi egyikül sem. Később ő önt nyakon egy vödör vízzel és ő tördeli szét minden csontomat.
Hammam Marrakeshben, nem turistákra hangolva.
A pici asszonynak hátul kis kontyfélébe összefogott, őszes haja van, kerek arca, az egyik szemére hunyorít. Kicsit mint a szomszéd Ilonka nénim, aki 80 évesen is fiatalos frissességgel futott nap mint nap végeláthatatlan dolga után. Nem, nem mosolyog, mégis derűs. A világ legtermészetesebb mozdulatával terelget bennünket, pontosan ráérezve ijedtségünkre, tájékozatlan kíváncsiságunkra. Összefog bennünket a világon mindenütt ugyanazt jelentő nőiség. Hangsúlyokkal, tekintetekkel és mozdulatokkal beszélgetünk. Engem fog kézen, talán mert ugyanolyan pici vagyok, mint ő, bevezet bennünket a ködfátyolos márványterembe. Már egyikünk sem fél. Megható a gondoskodása.
Egy év múlva ismét találkoztunk. Három barátnőmből kettő vállalta be az élménybeszámolóm utáni próbát. A harmadik a kulturális sokkhatás miatt inkább egy kávézóban várt be bennünket. Nem találtam meg az utcát. Pedig biztos voltam benne, hogy igen, egy kanyar jobbra, és ott lesz. Nem volt ott. Kétségbeesett sms-ek, ja igen, hát persze, egy sarkot elrontottam. Ugyanabban a kifakult fürdőköpenyben jött elénk, ugyanúgy fölírta ujjával a falra: 100 dirham. Nem változott az árfolyam. Ugyanúgy nem volt közös nyelvünk, én azóta sem tanultam meg franciául. Megint kaptunk viaszkosvásznat, ismét finom párás melegben vakarhattunk le magunkról minden koszt és egyben minden gondot is. Kisgyerekként hagytuk magunkat mosdatni.
A harmadik alkalomra nagyon készültem. A fiúk mellé beszerveztem egy franciául jól beszélő építész lányt is magam mellé. Meséltem Marokkóról, az arabokról és a berberekről, a Jemaa el Fnáról, Marrakesh főteréről, amely bár nagyon turistákra szakosodott manapság, akkor is egy kihagyhatatlan élmény. Beharangoztam a bazársort, ahol minden tájékozódó képességemet összeszedve is eltévedek, és persze fölkészítettem a hentes-sorra is, ahol levágott tevefejet is lehet látni. Meséltem a mentaárusról, aki kazalnyi mentacsomó kellős közepén ülve kínálja portékáját, ami rejtélyes oknál fogva mindig friss, mintha fél órája szedték volna. Meséltem az öreg arab virágárusról, aki egy kora reggeli virágmustrám alkalmával a kezembe nyomott egy szál piros rózsafejet, amit hazacipeltem, és megszárítva most is a gyertyatartó szélén ücsörög. Meséltem a berber patikusról, aki tulajdonképpen fűszeres, és akitől addig kérdezgettük egy fűszerkeverék átmelegítő hatásának mibenlétéről, hogy a végén egy kis zacskónyit ajándékként a kezembe nyomott. Meséltem a társadalmi érintkezés egyik utolérhetetlen gyöngyszeméről, az alkudozásról, ami nélkül nem köttetik üzlet. És a lélektanáról, hogy általában mindenki úgy érzi, ő járt jobban. (Legalábbis az európaiak így érzik. Remélem, az arabok azt gondolják, hogy mindketten jól jártak.) Odaadtam Faludy könyvét, olvassa el a Marrakeshről írtakat, pontosan azt a hangulatot fogja találni ma is. Meséltem a sivatagról, melynek rejtélyét nemcsak Almásy gróf kereste, hanem én is. Meséltem a Jardin Majorellében történtekről, amikor egy szintén külföldi lány engem átölelve fényképeszkedett le, mert helyi fehérnek gondolt buggyos nadrágomban és piros tarka kendővel turbánszerűen bekötött fejemmel. Meséltem neki a marrakeshi fürdőről, a szép régi épületről, melynek kopott berendezése beszédesen jeleníti meg a múlt pezsgő fürdőéletét. Meggyőztem, ennél autentikusabb hammam biztosan nincs. Hónapokig készültünk lelkesen az útra, melynek az utolsó marokkói napjára terveztük be a fürdőt.
És én végre beszélgethetek a nénivel, megtudhatok valamit róla. Milyen körülmények között él? Hány éves? Vannak gyerekei? Ott van minden nap a fürdőben? Hány turista keveredik el arra a helyre? Milyen volt régen a fürdőben, amikor még új volt? Egyáltalán, mikor építették? Hol tanulta a masszírozást? Hagyományos, hogy ledörzsölik a másikat vagy ez egy helyi szolgáltatás a mit sem tudó kíváncsiskodóknak? Szereti, amit csinál? Mit tud Európáról? Van otthon fürdőszobája?
Az utazás fantasztikus volt. A fiúk megmászták a Tubkal 4000 m-es csúcsát, én addig megnéztem a Jardin Bioaromatique nevű gyógynövénytermesztő kertet, utánajártam a női egyesületeket eredményező argánfeldolgozóknak és megkóstoltam végre az argánolajat. Egyedül. Az utazás előtti napon ugyanis a Jemma el Fna egyik kávézójában bomba robbant, meghalt 14 turista. Réka, a „Nyelv” a hír után néhány órával lemondta az utat. Félt. Nem tudtam meggyőzni, hogy egymás után kétszer ritkán robbantanak. Egyébként nagyobb biztonságban nem lehettünk volna, mint akkor, amikor a repülőnk leszállt Marrakeshben. Hatalmas rendőri készültség volt, ugyanis tiszteletünkre megérkezett a király, még integetett is nekünk sötétkék autója lehúzott ablakán keresztül. De a történetet visszaforgatni nem lehetett, én megint ott álltam francia és arab tudás nélkül. A fürdőbe az utolsó napon mégis elmentem.
Az aprócska asszony ismét ott volt. Ugyanolyan ráncos bőrrel, törékeny madártermettel, kicsit talán jobban hunyorgó szemmel. Készült fölírni ujjával az árat, de már nem volt rá szükség. A papucsomat most is leellenőrizte, a marokkói szabványok azóta sem változtak, most sem volt balesetmentes a papucsom, megint megkaptam az egykor fehér műanyagot. Ugyanolyan megható gondoskodással kezdett terelgetni befelé a meleg félhomályba. Gyorsan megérezte, már nem kell mindent „elmondania”. Szótlan nyugalommal végezte a megszokott mozdulatokat, rövid biccentéssel nyugtázta, amikor kivettem kezéből az elsőre elborzasztó fekete szappant.
Nem ismertük meg egymás történetét. Csak az ősi szertartás mozdulatai kapcsoltak össze bennünket.
Most gyűjtök a negyedik útra. Lehet, hogy meg kellene tanulnom arabul?