A kivezényelt hatósági erők éles lőszer bevetésével próbáltak gátat szabni az elszabadult erőszaknak, amelyben egyébként tucatnyi üzletbe betörtek, épületeket rongáltak meg, autókat gyújtottak fel és az elnök, Francois Bozizé szobrait sem kímélték – eddig talán még nincs benne akkora “meglepetés”, de a legdurvább mégis az volt, hogy augusztus 2.-án a tüntetők betörtek Ngarabarába, a központi börtönbe és szinte az összes foglyot szabadon engedték, a magas falak, a szögesdrótok és a Kalasnyikovval felszerelt őrök jelenléte ellenére.
Jean-Francois Bozizé, az elnök fia és egyben belügyminiszter, az események után azzal vádolta az ellenzéket, hogy ők szervezték és pénzelték a megmozdulásokat, pedig valójában etnikai hátterű ellentétekről van szó, hiszen a dühös tömegek azután vonultak az utcákra, hogy az állami rádióban bejelentették annak a felvételinek az eredményét, amely során több mint 5000 jelentkezőből választottak ki 600 új csendőrt. A dühös fiatalok szerint az eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy nem a tényleges teljesítmény számított, hanem, hogy Bozizé pártjához tartozzon vagy az elnök etnikumából, a gbayák közül származzon az illető – és persze a jelentkezésért és a felvételiért fizetni kellett.
De az egész káosz pont kapóra jött a több száz bangui elítélt, köztük több külföldi számára is, akik a feldühödött tömeg akciójának köszönhetően kereket tudott oldani. A brit Sunday Telegraph beszámolója szerint köztük volt az országban már két éve élő 24 éves David Simpson is, akit a kiszabadító akció során háromszor ki is raboltak és megvertek, állítása szerint azért, mert fehér ember mivolta miatt mindenki gazdagnak gondolta. A férfi jelenleg főnökének, egy vadászati társaságot üzemeltető svéd férfinak az otthonában van házi őrizetben, várva, hogy a hatóságok eldöntsék, hogyan tovább – azt pedig a Közép-afrikai Köztársaságban még megjósolni is nehéz. Simpson három helyi illetőségű kollégájával volt egy cellában a betörés idején, de további 9 kollégája is töltött rövidebb időt a börtönben (köztük svéd főnöke is), miután néhány hónappal ezelőtt, áprilisban bejelentést tettek az ország egyik bányászati területén, Ngungunzánál talált 13, szabályosan kivégzett ember holttestéről – őket vádolták meg a gyilkossággal, egy embert egy áldozatért.
Pedig Simpson szerint ők csak tisztességesen bejelentették a látottakat, de a helyi igazságügyi malmok elég lassan őrölnek (eddig annyi történt, hogy egy bíró összeállított egy jelentést és a börtön megrohanása előtti napokban elkezdte kikérdezni a 13 érintett dolgozót), így a fiatal férfi hosszú heteket töltött a már 1953-ban, a franciák által épített Ngarabarában, ahol nagyon sokat számított, hogy közép-afrikai kollégái a segítségére voltak, továbbá, hogy nem tört le, hanem rendszeresen kocogott a falakon belül, sokat olvasott a kameruni brit konzul könyveinek köszönhetően és még focizott is, egészen addig, amíg mindig el nem lopták, majd visszavásároltatták vele a labdáját.
A Sunday Telegraph-nak Simpson egy elég megrázó beszámolót is elmondott a börtön megtámadásáról, eszerint, amikor meghallották, hogy feltörik a kapuk a tüntetők, a brit férfi minden tárgyát társainak adta, mert mindenki tudta, hogy fehér emberként ő lesz a támadók első célpontjainak egyike. És nem is volt ebben tévedés, a fosztogató csőcselék egy az egyből a börtön “Fehér Házként” ismert szárnya felé indult, ahol a gazdagabbnak tartott politikai foglyokat őrizték és útjuk során minden mozdítható tárgyat összeszedtek, szó szerint mindent: rongyokat, műanyag edényeket, mindent – később kiderült, hogy még a hatalmas acélkaput is egyszerűen megfogták és elvitték.
A pár katona, aki jelen volt az akció során, egy csoportba tömörülve szótlanul nézte az eseményeket – alig 20-30 katona mit tehetett volna több száz támadó és 670 elítélt ellen? Így igazából szinte mindenki kijutott a lepusztult börtön falai közül, kivéve Simpsont, egy kizárólag kínaiul beszélő kínait és egy mozgásképtelen helyit, akik közül előbbi kettőt saját biztonságuk érdekében a katonák gyorsan bezártak egy, még zárható cellába.
Később, amikor elült a zűrzavar, az ügyében eljáró bíró eljött érte és elvitte egykori főnöke házába, ahol egy sör mellett azt is elmondta neki, hogy már csak napok kérdése és ismét szabadon mozoghat az országban. Ami viszont megmaradt nyitott kérdésnek, hogy mostantól hova fogják vinni a letartóztatottakat, hiszen a legközelebbi börtön 200 kilométerre van és a Ngarabara még a korábbinál is rosszabb állapotba került, továbbá, hogy akkor most a kiszabadult nagyjából 700 fegyenc sorsa mi lesz? Megpróbálják elkapni őket vagy minden új lappal indul? És ez Bangui, képzelhetjük, hogy milyen állami hatalom érvényesülhet az ország északi felén, ahol az elmúlt évtizedben a megszámlálhatatlanul sok, kisebb-nagyobb lázadó csoport igazi senki földjét hozott létre és amely állapot a mai napig létezik. Legutóbb például júniusban fegyveres férfiak csoportja támadta meg Maidoukoulou faluját, ami után az emberek tömegével menekültek át a csádi határon.
Azóta egyes családok és emberek visszatértek, de a néhány száz lelkes település lakosainak egy része azóta már csádi menekülttáborokban tengeti életét. Persze a visszatérőknek sem lesz semmivel könnyebb, hiszen a folyamatos rettegés és menekülés miatt nem nagyon tudnak dolgozni földjeiken, így valószínűleg nekik is nemzetközi segítségre lesz szükségük. Ezzel tehát tovább folytatódik az ördögi körforgás, aminek az eredménye, hogy 2012-ben a Közép-afrikai Köztársaság lakosainak közel fele, 2 millió ember szorul rá valamilyen formában segítségre. 2012. áprilisában még mindig közel 100 ezer ember volt “belső menekült”, továbbá 150 ezren élnek menekültként a határokon túl. De súlyosbítandó a szituációt, 20-25 ezer ember menekült a közép-afrikai országba más államokból, főleg Szudánból és Kongóból, úgyhogy hiába kötött békét és fejezte be tevékenységét idén májusban az utolsó lázadó szervezet, a Népi Hadsereg a Demokrácia Helyreállításáért (APRD), van még mit tenni.
A biztonsági helyzet javult is valamennyire északon, hiszen Szudán és Csád is katonákat vezényelt határrégióiba, ráadásul folytatódott a leszerelési, reintegrációs folyamat is, bár eléggé lassan, elég sok akadállyal. Ezektől a fejleményektől eltekintve még elég instabil az állam északi része, főleg Kabo, Batangafo, Kaga és Bandoro környéke, ahol egyrészt az állattartók és földművesek közötti konfliktusok, másrészt a katonaság bűnözök elleni akcióinak eredményeként több ezer embernek kellett menekülnie. Aztán még itt van az Úr Ellenállási Hadserege (LRA), amelynek sajátos stratégiájából kifolyólag a kis falvakban élőknek esélyük sincs a védekezésre, ezért tovább folytatódott a nagyobb városokba történő beköltözési folyamat, ahol védelemre lehet számítani a katonáktól.
Tehát azok száma egyre növekszik, akik egyedül a nemzetközi közösség támogatására számíthatnak, ha alapvető szociális ellátásokról, élelmiszerekről van szó, viszont az országnak nyújtott segély összege évről-évre csökkenő tendenciát mutat. Az ördögi körből jelenleg úgy tűnik, nincs kiút, pedig a Közép-afrikai Köztársaság egy rendkívül gyönyörű és barátságos állam Afrika szívében és csak egy erőteljes lökés hiányzik neki a fejlődés útjára lépéstől.