Togo, Budapest – „Úgy lőttek ránk, mint a kutyákra” – ezt a mondatot nem az arab tavasz egyik forradalmára, hanem Thomas Dossevi togói válogatott labdarúgó mondta, miután 2010-ben csapatának buszát fegyveresek támadták meg. A tragikus terrortámadás, és egyéb példák segítségével cikkünkben megpróbálunk rámutatni politika, társadalom és sport kölcsönhatásaira a fekete kontinensen. Középpontban az Afrikai Nemzetek Kupája. Barna Péter Afrika pályázatunkra érkezett írása.
Értelmetlen büntetések, bűnbakok, politikai érdekek
Az ezredfordulón Elefántcsontpart leszerepelt az Afrikai Nemzetek Kupáján. A válogatottat egy külön repülőgép szállított haza, az úti cél azonban korántsem a főváros volt, hanem a zambakrói katonai tábor. A hivatalos indoklás szerint a játékosokat kizárólag ezzel az elzárással tudták megvédeni a népharagtól. A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség egyik alaptörvénye szerint a sportéletbe való bármiféle politikai beavatkozás a szövetségből való azonnali felfüggesztést vonja maga után, így mindenki Sepp Blatter reakciójára várt. Az elnök nyilatkozatban fejezte ki nemtetszését, két nap elteltével így elengedték a játékosokat, akiknek útravalóul Robert Guei tábornok a következő szavakat szánta: „Amennyiben ismét szégyent hoztok a hazátokra, akkor hosszabb időre is fogva tartunk benneteket.”
Bár a 2010-es világbajnoksághoz kapcsolódik, kis híján a következő Afrika-kupa kiírására is hatása volt Nigéria rossz szereplésének. Nyeretlenül, két vereséggel és egy döntetlennel estek ki csoportjukból, a gyenge szereplést követően az ország elnöke, Goodluck Jonathan bejelentette, hogy két évre felfüggeszti a felnőtt labdarúgó-válogatott szereplését. A nyilatkozat hatalmas megbotránkozást keltett, ismét eljött Blatter ideje. A FIFA nyomására Jonathan elnök lemondott tervéről, így hazájának nemzeti együttese elindulhatott a 2012-es Afrikai Nemzetek Kupáját megelőző selejtezőkön. Mivel csoportjában csupán a második lett, az indulás jogát nem szerezte meg.
A 2012-es torna selejtezői 2010 szeptemberében kezdődtek. Az utolsó körben kiélezett harc és holtverseny Niger, Dél-afrikai Köztársaság és Sierra Leone között. Mivel Egyiptom 3:0-ra megverte Nigert, a Bafana Bafana játékosai abban a hitben futottak ki a pályára, hogy Sierra Leone ellen elég egy 0-0-s döntetlen, és jobb gólkülönbségüknek köszönhetően ők utazhatnak a kontinens legfontosabb futballeseményére. Pitso Mosimane szövetségi kapitány ennek megfelelően védekező felállásban küldte pályára a csapatát, a hőn áhított gól nélküli döntetlent így sikerült abszolválni. A játékvezető lefújta a mérkőzést, a dél-afrikai játékosok örömtáncát tízezrek, a futballszövetség elnökének, Kirsten Nematandaninak gratulációját a televízióban több millióan követhették figyelemmel. Az ország örömmámorban úszott, néhány perc múlva annál nehezebb volt elhinni a kijózanító ítéletet: tulajdonképpen senki nem ismerte az új lebonyolítási rendszert, melynek szabályai szerint azonos pontszám esetén az egymás elleni eredmény a döntő. Ennek következtében Niger lett az első, a sárga-zöldeknek hidegzuhany és szégyenkezés jutott. A kezdeti felháborodás, és a fellebbezési tervek elvetése után a kedélyek lassan lenyugodtak. A szövetség, miután közleményben gratulált Nigernek, azonnal nekiállt keresni a bűnbakokat, akiket a játékosok személyében meg is talált, majd sajnálatát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy válogatottja „cserbenhagyta a nemzetét”. A groteszk történet azonnal bejárta a világsajtót, és hatalmas presztízsveszteséget okozott nem csupán a főszereplőnek, hanem az egész kontinensnek. Mosimane edző elkeseredett nyilatkozatával csak súlyosbította a helyzetet: „Afrika egy dzsungel. Az európai és a dél-amerikai szabályok sokkal jobbak, Afrikában játszani is nagyon nehéz feladat”.
A három eset bár eltérő, mégis hatásosan példázza azt az igazságtalan eljárásmódot, amivel egy-egy ország politikusai, vezetői élnek egy esetleges kínos incidens, rossz szereplés után. Szimpla formahanyatlással nem lehet indokolni az eredménytelen szereplést. A Dél-afrikai Köztársaság abszurd története rámutat, hogy a felelősség még akkor is a játékosoké, ha a változó szabályzat, a paragrafusok ismerete, betartása és betartatása a vezetők feladata lenne. A pályán mutatott rossz játék nem érdemel bocsánatot, a játékosoknak felelnie kell, a politikai elit pedig rendre a megmondó szerepében tetszeleg, sőt, akár súlyos szankciókat is hajlandó bevezetni erejének, dominanciájának fitogtatása érdekében. Az országok vezetői akár önkényuralmi módszerekkel is beleszólnak a sportélet alakulásába, mindenáron bizonyítani akarják szavazótáboruknak, hogy a nem várt rossz eredményekhez az ország irányítóinak nincs köze. A sportolóknak felelnie kell, azonban nem elég a politikusok kegyét visszanyerni, nyilvánosan bocsánatot kell kérni a szurkolóktól, a társadalom tagjaitól is. A legfontosabb elérni, hogy a sporttal való elégedetlenség még csak véletlenül se vezessen a politikai rendszerrel szembeni kritika kinyilvánításhoz. A világ rendje kizárólag így állhat helyre, mindenki elégedett: az ország vezetői moshatják kezeiket, az emberektől bocsánatot kértek, a focisták pedig feloldozást kaptak. A sajtó és a világ közvéleménye számára marad a csodálkozás, az értetlen hozzáállás, az Afrikával kapcsolatos sztereotípiák felerősítése.
Menny és pokol – szurkolói túlkapások
Ha nem a politikai vezetők okoznak felbecsülhetetlen károkat egyrészt magának az Afrika-kupának, másrészt az afrikai futballélet nemzetközi megítélésének, a szurkolók tesznek róla, hogy újabb és újabb botrányok kerüljenek a közvélemény figyelmének központjába. Ezzel hatásosan vonják el a figyelmet az afrikai futball hamisíthatatlan atmoszférája, az egyre képzettebb játékosok, és az élvezetes mérkőzések elől. Talán az afrikai társadalom alacsony fejlettségi szintje, az egyes emberek önuralmának hiánya felelős azért, hogy olykor eufória és elkeseredettség, fieszta és dühöngő számonkérés közt nincs különbség. A hatalmas, ellenőrizetlen tömegnek elég egy kis szikra, az indulatok elszabadulnak, és felkeléssé változik az addigi örömünnep. A hivatalos változat szerint például a 2006-ban Conakryban, válogatottja 2-0-s sikerét ünneplő guineai tömeget egy áramkimaradás dühítette fel. A kivezényelt hadsereggel a szurkolók összetűzésbe keveredtek, melynek következtében egy drukker életét vesztette.
Ugyanebben az évben a Bafana Bafana sem kerülhette el sorsát. Mivel Guinea mellett Tunéziától és Zambiától is kikapott, a szurkolók úgy döntöttek, hogy már a johannesburgi reptéren nyomatékot adnak elégedetlenségüknek. Lincshangulat alakult ki, a játékosok bántalmazását csak a rendőrök tudták megakadályozni. Természetesen a Dél-afrikai Labdarúgó Szövetség elmarasztalása sem maradhatott el.
2011 júniusában a kontroll nélküli tömeg ismét halálos áldozatokat követelt. Csakúgy, mint az előbbiekben, szintén az Afrika-kupa egy selejtezője szolgáltatta az apropót. Kamerun és Szenegál összecsapásán Samuel Eto’o, a hazaiak világsztárja az utolsó percben kihagyott egy tizenegyest, így az állás gól nélküli döntetlen maradt. Az elkeseredett szurkolók pusztítását a rendőrség próbálta megakadályozni, négyen haltak meg. Eto’o a nyilvánosság előtt többször bocsánatot kért. Egy sportoló nem hibázhat. Afrikában legalábbis nem.
Szeparatista törekvések
A futball erejéről tanúskodik, hogy hatalmas befolyással bír nem csupán az egyénre, de a társadalmi csoportokra is. A folyamat fordítva is igaz: egyes társulások, politikai erők számtalanszor használják eszközként a világ legnépszerűbb sportágát érdekeik minél hatékonyabb érvényesítésére. Olykor a különböző szándékok és törekvések nem ismernek határokat, és emberi áldozatokat követelnek. A politikának nem szabad beleszólnia a sportéletbe, vélik sokan, de nyilvánvaló, hogy sport és politika számos területen összefügg. A sportesemények pedig a fokozott médiafigyelemnek köszönhetően tökéletesen alkalmasak arra, hogy bizonyos csoportok szélsőséges törekvéseinek célpontjaivá váljanak.
Így történt ez 2010. január 8-án is, amikor az angolai Cabindába tartó togói nemzeti tizenegy két buszát fegyveresek támadták meg. A terrortámadást a Liberation of the Enclave of Cabinda nevű, a tartomány elszakadásáért küzdő félkatonai szervezet vállalta magára. Bár a buszokat rendőri felügyelet követte, a körülbelül húsz percig tartó tűzharcban kilencen megsérültek, és hárman életüket vesztették: Mário Adjoua, az egyik buszsofőr, Abalo Amelete másodedző és sajtósa, Stanislas Ocloo. A játékosok és az edzői stáb a székek mögé bújva próbálták menteni életüket. Thomas Dossevi a következőket mondta: „Valóságos pokol volt. Húsz perc lövöldözés, vér és félelem.” Az általános sokkot követően egymás után jelentek meg a találgatások, hogy vajon a togói játékosok pályára fognak-e lépni a három nappal későbbi Ghána elleni mérkőzésen. Kezdetben cáfolták a szereplést, majd néhányan azt mondták, hogy mindentől függetlenül ott lesznek a nyitányon.
Végül ismét nem a sportolók döntöttek: a togói kormány biztonsági okokra hivatkozva hazahívta a játékosokat. A részvétnyilvánítások mellett pedig némi elmarasztalás is jutott a szörnyűségeket átélt stáb számára, amikor Virgilio Santos, a kupa szervezőbizottságának egyik tagja a következőket mondta: „Világosak voltak a szabályok. Egyik csapat sem érkezhet busszal. Egyáltalán nem értem, mi vette rá a togóiakat arra, hogy így cselekedjenek.” A játékosok tehát rajtuk kívülálló okok miatt közvetlen életveszélybe kerültek, majd országuk kormánya még a döntési szabadságot sem biztosította számukra. Mivel politikai hívásra Togó képtelen volt hazatérni, a torna szervezőbizottsága a következő két tornáról kitiltotta őket. Ezt a szankciót azonban később visszavonták.
Arab tavasz a futballban
A társadalmi, politikai történések labdarúgásra gyakorolt hatásának egyik iskolapéldáját konstatálhatjuk a következőkben. A 2012-es tornát megelőző selejtezők során senki sem gondolta volna, hogy a hétszeres győztes, a legutóbbi három kiírásban zsinórban győzedelmeskedő Egyiptom nélkül kell megrendezni a jövő évi tornát. Egyiptom a G csoport utolsójaként esett ki a kvalifikációkból, a rossz játékra ésszerű magyarázat csak egy lehet: az arab tavasz. Bár a selejtező első két körének gyenge eredményeit (döntetlen Sierra Leonével, vereség Nigertől) talán még nem lehet a Tahrír téri események számlájára írni, a további mérkőzések eredményeire az országban zajló forradalom nyilvánvaló hatást gyakorolt. A hírek szerint a szövetség összes alkalmazottjának, így a játékosok fizetését is csökkentették, a forradalom, a feszültség, és a Mubarak lemondása utáni bizonytalanság minden bizonnyal a csapat teljesítményére is rányomta bélyegét.
Azt, hogy egy polgárháború a rendkívüli nehézségek ellenére pozitív hatást is gyakorolhat a teljesítményre, a líbiai, valamint a tunéziai válogatott kijutása bizonyítja. A líbiaiak nem számítottak favoritnak, amikor pedig kitörtek a zavargások, az esélyek megítélése még kétségesebb lett. Három hazai mérkőzésükből csak egyet játszhattak otthon, másik kettőt Maliban, illetve Egyiptomban voltak kénytelenek megvívni. Több játékos is aktív résztvevője volt az ellenállásnak, a számos nehézség ellenére azonban mindenki hatványozott erővel küzdött, így sikerült a kvalifikáció. Az utolsó mérkőzésnek 2011 októberében Zambia ellen szimbolikus jelentősége volt: a játékosok új, fehér színű mezt viseltek, és a régi, Kadhafi-éra elleni himnuszt hallgathatták meg a mérkőzés előtt. Úgy tűnik, a tunéziai focistáknak is extra motivációt jelentett a Jázminos forradalom. Akárcsak a líbiaiak, ők is sikerrel vívták meg harcaikat a pályán, és azon kívül. Ott lehetnek a 2012-es kontinenstornán.
Egyiptom, Líbia és Tunézia kiváló jelképe annak, hogy milyen kölcsönhatások működnek politika, társadalom és sport között. A nagyközönség talán észre sem veszi, hogy a felszín alatt milyen apró mozgások indítanak el történelmi folyamatokat. Ezen esetekben az alacsony életszínvonal, a szociális problémák, és a kilátástalanság motiválta, később rendszerváltó felkelések hatottak a velük szervesen összefüggő sporteseményekre. Az egyénekből álló közösségek így buktatnak meg diktatúrákat, és hatnak közvetlenül egy-egy futballválogatott teljesítményére. A folyamat fordítva is igaz: az adott ország nemzeti csapatai saját eszközeikkel így képviselnek egy eszmét, egy népet, egy akaratot.
Több mint sport
Az imént felsoroltak is jól mutatják, hogy a világ legjelentősebb sportrendezvényei közül az Afrikai Nemzetek Kupája társadalmi, politikai szempontból nézve (is) kiemelt jelentőségű. A kétévente megrendezett kupasorozat másról szól, mint a FIFA világbajnoksága vagy az Olimpia. A futball egyébként is rendkívül népszerű az afrikai országokban, a természetes versengésen kívül ebben az időszakban pedig a régiók, törzsek közti ellentétek is minél inkább kiéleződnek, az elnyomott feszültségek a felszínre törnek. Magamutogatást, pompát és csillogást nélkülöző verseny ez, melyen csupán a fekete kontinens országai vehetnek részt. Versengés életre-halálra. Ne feledjük, 2012 elején újra Afrikai Nemzetek Kupája, a házigazda ezúttal Gabon és Egyenlítői-Guinea lesz.